Beérkezett pályaművek

Potyók Orsolya

Mikulásmeglepetés

             A hétköznapi gyerekeket a Mikulás szó hallatán meleg, kellemes érzés fogja el. Rögtön a rénszarvasok és a piros ruhás öregember jut eszükbe. A szülők már december 6-a előtt megkezdik beszerezni az ajándékokat és az utolsó pillanatig válogatnak, kutakodnak és fáradoznak azért, hogy a legnagyszerűbbeket és a legtökéletesebbeket tudják megvenni gyermekeiknek. Aztán becsomagolják őket és a nagy napon óvatosan belecsempészik a megpucolt, csillogó kis csizmácskákba. A gyerekek süteményt és tejet készítenek ki az ablakba a Mikulás számára. Nálunk is mindig így van.

            Tavaly azonban valami egészen különleges kalandban volt részem. Mi is kedvtelve vártuk a Mikulást, szinte percenként néztük a csizmáinkat. Türelmetlenül vártuk az édességeket és az ajándékainkat. A különös események este kezdődtek a Télapó látogatása után. A nevem Dávid, és ez az én történetem.

           2015. december 6-át írtak a naptárak. Hideg, szeles idő volt. Esett a hó. A nap hamar leáldozott, így kénytelenek voltunk lámpát kapcsolni. Mi a rossz idő ellenére is ki akartunk menni az udvarra játszani az új szánkóval, de apa és anya különböző érveket kezdtek el sorolni, hogy ez miért rossz ötlet. Végül kitalálták, hogy mi lenne, ha társasoznánk egyet.

- Úgyis én fogok nyerni! – kiáltottam.

- Csak utánam! – mondta Lili, a tesóm.

- Tudjátok, hogy verhetetlen vagyok – mosolygott elszántan apa.

- Fogadjunk! Ha én nyerek, kimehetünk szánkózni Lilivel. Ha bárki más nyer, holnap én mosogatok. Amúgy idén csak egy virgácsot kaptam! – próbáltam egyezkedni.

Nagy bociszemekkel néztem anyára és apára, mintha a világ legnagyobb kincséért könyörögnék. Elmondtam nekik, hogy egyáltalán nem biztos, hogy én nyerek, ha pedig mégis, lám a sors is úgy akarta. Erre végül beadták a derekukat, én pedig mosolyogva osztottam ki a bábukat. A játékból győztesen kerültem ki. Nagy mosollyal, huncutan néztem a szüleimre.

- Csak 15 perc, és nem mehettek el az udvarról! –jelentette ki anya határozottan.

- Rendben! – vágtuk rá egyszerre Lilivel és már futottunk is.

A kertünk meglehetősen nagy volt. Sok fát nevelgettünk, és Lilivel egy közös zöldséges kertet is gondoztunk. Elöl állt a garázs és a kocsibehajtó, hátul egy hinta, egy csúszda és egy homokozó kapott helyet. A kert végében egy nagy domb volt. Télen mindig onnan csúsztunk le szemeteszsákon. Idén viszont kaptunk a Mikulástól egy igazi szánkót! Azonnal ki is próbáltuk és sokkal gyorsabb, sokkal klasszabb a kukazsáknál! Egy ideje már csúszkáltunk Lilivel, amikor hirtelen egy hógolyó repült felém. Eltaláltak. A hógolyó hideg érintése, majd a halványuló táj és aztán a semmi. Legközelebb egy otthonos barlangban ébredtem. Körbenéztem. Lili mellettem feküdt. Még nem kelt fel. Éppen azon töprengtem hol lehetünk, amikor egy nagy fehér alak lépett be. Morcos volt a tekintete és minél közelebb jött, annál inkább nem akartam hinni a szememnek. Egy igazi, élő, lélegző hóember állt előttem. Összezavarodtam. Nekem azt mondták csak a mesékben léteznek ilyenek! Megcsíptem magam, hátha csak álmodom. Nem álmodtam. Ez a valóság volt. Hirtelen elfogott a félelem, de nagyobbrészt a kíváncsiság. Gyorsan keltettem Lilit, hátha ő tudja, hogy hol vagyunk, vagy miért vagyunk itt. Nagyon kicsi esélyét láttam, miért tudhatná Lili ezeket a dolgokat, de a remény hal meg utoljára. Felkelt. Sajnos a számításaim beigazolódtak, hiszen fogalma sem volt, hol lehetünk. Lili is megpillantotta az ellenséges hóembert. Észbe se kaptam, már falfehér arccal bámult rám. Sírni kezdett. Anyát és apát akarta, és ezzel én is ugyanígy voltam. Próbáltam megvigasztalni, de közben a kíváncsiság is furdalta az oldalamat. Bátorkodtam kérdezni tőle.

- Szia! Te ki vagy?

- A nevem Havas Huba – válaszolta.

- Hol vagyunk? Miért vagyunk itt?

- Amint látod, a kis pajtásaid ellopták az orromat! Orr nélkül pedig mégse élhetek, ezért megegyeztem a koboldokkal. Készítenek nekem egy újat, ha átadlak titeket nekik – válaszolta vidáman.

- Eladsz minket a koboldoknak? Miért kellünk nekik? – kérdeztem.

- Nem tudom, ilyenekbe nem ásom bele magam – fogta rövidre a szót.

Ekkor a három kicsike, hegyes fülű, piros sapkás kobold megérkezett. A középső kis sárga pulcsis zöld lényt egy magasabb, vékony, komoly tekintetű és egy kisebb, vaskosabb, mosolygós fogta közre.

- Á, itt is vagytok! – üdvözölte lelkesen a hóember őket.

- Megvan, amit kértünk? – kérdezték komoran.

- Persze! Itt a két gyerkőc! - mutatott ránk Havas Huba.

A koboldok szemügyre vettek minket, majd mikor biztosak voltak benne, hogy ez nem átverés, odaadták a vadiúj orrát neki. A morcos kis lény odáig meg vissza volt újonnan kapott testrészéért. Szája végre nem lefelé, hanem felfelé görbült.

- Tehetek még valamit értetek? – kérdezte Havas Huba.

- Egy kis jégkása jólesne – jegyezte meg a duci.

Jégkása ilyenkor? – csodálkoztam magamban.

 A koboldoknak szemlátomást fel sem tűntek a mínuszok, mi viszont reszkettünk a hidegtől.

Ők helyet foglaltak az asztalnál, én pedig csendben figyeltem az eseményeket.

- Hallottátok a legújabb híreket? – kérdezte a sárga pulcsis.

Erre mindannyian odafordultak. Így folytatta:

- Az Észak Szava c. hetilap felmérései szerint még több kobold hagyja ott Télapó műhelyét, azért, hogy a rendkívüli idő miatt családjuknak otthon segítsenek.

- Ha így haladunk pár gyerek nem lesz elég, hogy időben elkészítsük a jövő évi ajándékokat. Ha még több kobold hagyja ott a műhelyet, le kell állítani a munkálatokat – állapította meg a nyurga.

- Egy ideig muszáj lesz velük beérnünk, aztán majd kitalálunk valamit – vélte a mosolygós.

Szóval azért visznek el minket, hogy a Télapónak dolgozzunk? Először nagyon klassz dolognak találtam, hogy segítsek a Mikulásnak, hiszen nála biztosan rengeteg játék és édesség van. Aztán jobban belegondoltam, és eszembe jutott, hogy Lappföld Finnországban van, Finnország pedig messze van innen, és ki tudja, mikor láthatnám viszont a szüleimet és a barátaimat. Teljesen elmerültem a gondolataimban, amikor arra eszméltem fel, hogy Lili lökdösi a vállamat. Egy árnyékot láttam belépni. Hosszú, fehér szakálláról, piros ruhájáról és a nagy puttonyáról azonnal felismertem. Maga a Télapó állt ott teljes életnagyságában előttem.

- Hohohohó! Jó estét kívánok!

A helyiségben megfagyott a levegő. A koboldok nagy szemekkel néztek egymásra. Pár perc telt el, mire fel tudták fogni a helyzetet.

- Jó estét kívánunk, Télapó! Mi járatban ilyen késő estén errefelé? – érdeklődött a sárga felsős, mintha teljesen hétköznapi lenne, hogy két gyerek éjjel egy barlangban ücsörög három kobolddal és egy hóemberrel.

- Éppen ajándékot kézbesítettem, amikor Rudolf kiszúrt a magasból egy Koboldjárgányt. Gondoltam elakadtatok a nagy hóban vagy bajba kerültetek. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy két gyermek társaságában talállak titeket.

- Nem véletlenül vagyunk itt, ugyanis rendkívüli helyzet állt elő. Mondja, mikor olvasott utoljára újságot Télapó? – kérdezte a magas.

- Tudjátok a sok munka miatt nem igazán volt most időm. Nem is emlékszem már mikor tartottam utoljára a kezemben újságot. Milyen rendkívüli helyzetről beszélsz?

- A szeszélyes időjárás miatt az otthoni teendők megsokasodtak, ezért társaink sorban hagyják ott a műhelyet. A jövő évi meglepetésekkel máris el vagyunk maradva. A gyerekek segíthetnének megcsinálni az ajándékokat, aztán úgyis megkapnák őket. Szerintem briliáns ötlet.

- Ez tényleg szörnyű – állapította meg a Mikulás – és ha tényleg így állunk, minél hamarabb vissza kellene érnetek, hogy be tudjátok hozni a lemaradást. Ti a járgánnyal induljatok vissza, én pedig a szánnal viszem a gyerekeket. Szegénykék biztosan átfagytak már.

Erre mindhárman bólintottak. Búcsút vettek Havas Hubától, majd elindultak a jármű felé.

- Gyertek, szálljatok be! – intett nekünk a Télapó.

Félelem hatalmasodott el rajtam. Az nem lehet, hogy a Télapó elvisz minket csak úgy, hogy neki dolgozzunk. Az nem lehet, hogy többé nem láthatom a játékaimat, a szobámat, a házunkat, a kutyusunkat, a sulimat és azokat, akiket szeretek. A lábaim reszkettek. Hihetetlenül féltem, de nem mutattam ki. Nem tehettem, mert Lili ott volt mellettem. Bátornak kellett látszanom.

 Beszálltunk a szánba. A szán a szarvasokkal együtt a levegőbe emelkedett és tényleg repült!

A város csodaszép volt éjszaka. Mindenféle színek pompáztak, az égők, a karácsonyfák. Rénszarvasok repkedtek mindenfelé ajándékokkal. Aztán egy ismerős épületet pillantottam meg. Az otthonunk volt az. A szívem belesajgott az emlékekbe, ahogy elrepültünk fölötte. Aztán hirtelen a föld felé vettük az irányt. Talán eljöhetnek velünk a szüleink is? Vagy elvihetjük az egész házunkat Finnországba? A kertünkben szálltunk le.

- Megérkeztünk! – mosolygott Télapó.

Teljesen összezavarodtam.

- Ez nem Lappföld. – jelentettem ki.

- Nem ám! Talán szeretnétek eljönni?

Nem tudtam mit feleljek. Nem értettem mi történik.

- Tényleg azt hittétek, hogy elviszlek titeket a műhelyembe dolgozni? Esetleg vendégként fogadlak benneteket. A koboldok komolyan gondolták, amiket mondtak, de tudom, hogy a jó szándék vezérelte őket. Nem ez volt életük legjobb ötlete, sőt egyáltalán nem volt jó ötlet, de kérlek, ne rójátok fel ezt nekik!

Nagy szemekkel, csodálkozva néztünk a Télapóra. Nem akartam hinni a füleimnek. Óriási kő esett le a szívemről.

- Köszönünk mindent, Télapó! – csak ennyit tudtunk mondani.

- Ne nekem köszönjétek! Rudolf látott meg titeket a magasból, mikor épp azt mérte fel, hogy mennyi ajándék nem talált még gazdára.

- Köszönjük, Rudolf!

Búcsút vettünk, még ajándékot is kaptunk, majd sietősre fogtuk a dolgot.

Épphogy beértünk az ajtón, anya és apa mérges, ugyanakkor aggódó arckifejezésével találtuk magunkat szembe. Mindketten odaszaladtak és megöleltek minket. Majd kérdezősködni kezdtek, elmondták, hogy mennyire aggódtak értünk. Lilivel mindenről beszámoltunk, de persze nem hittek nekünk. Kiabáltak és büntetéssel fenyegettek, ha nem mondjuk el az igazat, és mi hiába bizonygattuk, hogy ez a színtiszta igazság, a világért sem hitték volna el nekünk. Szerintük ilyen csak a mesében van, de nem hibáztatom őket, hiszen ők felnőttek. A felnőttek pedig, ha valami olyasmit látnak, amit nem értenek, vagy elképzelhetetlennek tartják, akkor félnek tőle, nem bolygatják, nem kutatják, inkább elfogadják, hogy olyan bizony nem létezik. Végül muszáj volt kitalálnunk egy hamis, de hihető történetet, csak hogy drága szüleink lelke megnyugvásra találjon. Így egy hét szobafogság lett a vesztünk. Arra a bizonyos decemberi estére ma is szívesen gondolok vissza. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha Rudolf nem jár éppen arra, vagy nem vesz észre minket. Lehet most Finnországban lennénk. Életem eddigi legizgalmasabb kalandja volt a tavaly karácsony.

Felnőttként pedig, ha egyszer majd a gyermekem elém áll, hogy koboldokkal találkozott vagy esetleg megtámadta egy hóember, mosolyogva fogom neki elmesélni ezt a történetet.

MÉDL SÁNDOR

TÁRSBÉRLŐK

Rákosi elvtárs (majdnem kis betűvel írtam, mert mindkét kezem foglalt volt) találmánya lehetett, hogy összegabalyított különféle "osztálybéli" családokat egy fedél egy ház, de nem egy egyház alá...Így jártunk mi is, és miattunk használtam idézőjelet, mert mi proletárok, munkások voltunk, és ez szerintem a jó Kádárnak is tévedése lehetett, hogy munkások, mint osztály. Kár, hogy naívan ezt hitte, a munkás csak egy rossz réteg maradt. Sajnos apám is rosszul tűrte az "urak" - tehát mérnök, főmérnök bácsik jogos kritikáját, és egy herceg, gróf sem attól volt kizsákmányoló, mert rangot örökölt. A kommunistának mondott munkás csak az utcakövet örökölte, és... a hatalmat bitorló ál-kommunista örökség híján egyszerűen elvette a másét, vagy lerombolta, fölrobbantotta.

-Médl úr, ha nem röstelli... így kezdődött mindig a "dal", amit a fő-társbérlő arisztokrata bácsi felesége talált ki - hogy le kéne szedni a cseresznyét, hogy eleségért kéne menni a másfél mázsánál is dundibb disznóknak...-Médl úr röstellte-e, nem tudom, de morogva megcselekedte mindig.

-Nem voltak ám igazi arisztokraták a fő-társbérlők sem, csak osztály idegen titulust viselők. A tanult, jól képzett "uraság" szaktudására persze szükség volt a szocializmusban is, nem ő ment az óvári timföldgyárba sihtázni-schichtázni, azaz folyamatos műszakban (2-2-3) dolgozni, hanem az én apám, az al-társbérlő. Az biztos, hogy a pozdorja kályhát ő tudta sokkal jobban megtömni, meg az is igaz, hogy a Sághyéknak nem volt erre szükségük, az ő részükben príma, sokáig meleget adó cserépkályhák álltak. A mi pozdorja kályhánkat egyszer megvenni sokkal olcsóbb volt, meg sokkal rapszódikusabb is. Amíg ízzott odabenn a fűrészpor, addig volt a közelében úgy 30 fok is, ha meg kihamvadt, jött az egész szobába a cidri. A mi "osztályunk" így edződött.

-Dereng valamelyest a szomszédék hatalmas, gazdagon díszített karácsonyfája, meg a rideg hangulat ott náluk. Mi csillogó szemekkel ádventeztünk, Anyánk minden nap kinyitott egy picurka ablakot a karácsonyfás fali naptáron, kivett onnan egy picurka csokit, amit kettétörve megehettünk a nővéremmel. Így közelítettünk várva-várt huszonnegyedik 

ablakhoz. Lehet, hogy abból nem is csoki jött ki, hanem egy kis angyal, amit nem lehetett megenni, mégis jobban örültünk neki. Akkor már a szőnyegre állított nagy zöld ünnepi fa alján hevertek a meleg zoknik, ingek mellett a csokik. A fán csillagszóró szikrázott. Volt, amelyiket én gyújthattam meg, persze, ehhez engem magasba kellett emelni, és a foszforos műveletet is elvégezték helyettem.

-De hogyan került oda a fa?

-Rosszkor ébredtem azokban a napokban. Ravasz kis kölök lehettem, vagy talán logikátlanul túl éber?  Okkal hihették a szüleim, hogy mélyen alszom. Hanem, talán a csodálatos gyanta illat, vagy a rövid hideg fuvallat tette... fölültem az ágyon. Mint a jólelkű tolvajok, a nem ki,- hanem be-lopók, úgy araszoltak a felmenőim a földiszített tüneménnyel megdöntve, hogy beférjen az ajtón. Még meg se szólaltam, szegény, osztálytalan proletár apám ábrázatán láttam a "lebuktunk" arckifejezést. Anyácskám, aki háttal jött, ő fogta a fa alsó felét a szintén zöld színű kicsi tartó állványnál fogva, hamar föltalálta magát a leleplezésemkor. -MIÉRT TI HOZZÁTOK?!!! csattantam rájuk vádlón, már-már pöttömke bíróként rájuk sütve a csalásnak legalább a gyanúját.

-Az angyal leejtette - mondta anyu nyugodtan - nagy szél van odakint.

-Na jó, de - kérdezem úgy 64 évvel később - hol volt a nővérem?

-És hol volt Rákosi? Neki milyen karácsonyfája volt? Milyen színűek voltak a szaloncukrok az övén, meg a habcsókok? Rajk akkor már egy vizes árokban elásva, orvul meggyalázva még holtában is. Kádár börtönben. Ezért félt az én apám is, mert tudta. egy szó valamelyik rosszindulatú szomszéd részéről, és máris börtön neki is. De hát a rabok is ünnepelhetik a Karácsonyt. A szomszédaink meg jóindulatúak voltak. Félhetett apám inkább a timföld gyárban, anyám meg a "Selyem"-ben, a hajdan műselymet gyártó kötöttárugyárban. A párttitkároknak, meg a pártcsoport bizalmiknak milyen lehetett az ünnepi fenyőjük - vörös csillaggal, Lenin képpel, díszített? Ajándékot adtak-e egymásnak az elvtelen társak, a sztálinisták.

-De hiszen őket is a Jézuska Apukája teremtette...-Úgy emlékszem, a szeretet ünnepének fokozták azokat a napokat. Nem merték eltörölni a munkaszüneti két és fél napos ünnepet, a gyerekeiket meg a bencés iskolákba íratták, az orosz nyelvet is a pap tanároktól lehetett a legjobban megtanulni. Szívesen mentem volna én is oda, ábrándoztam is róla, de hamar leverték sokan a picurka hitemet: ODA NAGYON-NAGYON NEHÉZ BEKERÜLNI. Akkor még a vészpipiknek hittem, így mondtam le később a norvégiai, vagy dániai kitelepülésről a hatvanas években, gimis koromban: ÚGY SE ADJÁK MEG A VÍZUMOT ...-Kik? Kádár személyesen állt volna vízum osztály ajtajában azzal, hogy EZ A BITANG KÖLÖK DISSZIDÁLNI AKAR, ennek nem adható kiutazó vízum. Így lett volna? Dehogy, ő olyan macska volt, aki otthon lehetett, akkor is cincogtak az egerek, azaz a dzsentri elvtársak, elvtelen kiskirályok ott csapták be, ahol lehetett, ármánykodtak a neve mögé bújva. Aztán - ezt nem túl rég óta tudom: halála előtt ő is papot hívatott. A lényeg persze nem a "szent ember" jötte, hanem amit, Akit képviselt. Hogy Kádár tudta, megtudta földi élete végén a legfontosabb igazságot, hogy ami ezután következik, a fizikai elmúlás után - az a láényeg, és az, hogy azt a sokunk által már várva várt örök életet csak az töltheti a Bárány jobbján, aki hiszi, hogy Ő eljött közénk Karácsonykor, hogy előre kifizesse az árát az 1957 évvel később. meg 2016 évvel később elkövetendő gyarlóságainknak.

Ámen

Vizi Hanna Írisz

Hófehér

Csillogó szemekkel a karácsonyra várni,

Lelkedben a boldogság szikrája lobban.

Ma együtt fürdőzünk a szeretet tavában,

A fény eléri szíved, hallani, hogy dobban.

Verseket ír ez

a lány, kit elér

az illat,

Lobban a tűz,

ott az ihlet, mit

táncába ringat.

Áll a fenyő,

havas ágán

csillog a fény,

Leszáll az angyal,

mennyei

tünemény.

Szárnyának sok kis

pelyhe akár

az álom,

Vibrál a csillag az égen,

az ébredést

várom.

A jég virága, s a

fehér, téli

szépség,

Elborít a tiszta,

ünnepi

bársony.

Török Nándor

Karácsony gyümölcse

Fenyő ágán a csend pihen,

alatta ajándék,

soha nem volt még tán ilyen

őszinte a szándék.

Szeretetünk láncra verve

kitekint a rácson,

újra érzelmekkel telve

itt van a karácsony.

Csilingelő aranycsengő

gyönyörű valóság,

a lelkünkből szertezengő

felszabadult jóság.

Ez a fennkölt érzés fessen

felhőket az égre,

és minden nap eső essen

mindnyájunkra végre.

Ez az érzés el ne múljon,

s szívünket kitöltse,

hétköznap is mindig hulljon

karácsony gyümölcse.

Köszönet

Mennyi érzés rejtett, s felejtett el engem,

és mennyi rejtett érzést felejtettem el,

mélyre merültem el véges végtelenben,

de gyermekkori lelkem felszínre emel.

Keresem utamat (ősökkel dacolva),

amin elindultam a kezdet kezdetén,

és tapogatózom kezeiket fogva

süllyedő érzelmek naiv fedélzetén.

Míg emlékfüzérem gyöngyeit keresem,

apám üzenetét magamra vállalom,

útravalóimat anyámtól ellesem,

jóság és becsület díszíti váll-lapom.

Harmónia

Amott mező, fehér kötényben

elterülve a kis dombon túl.

Itt fenyőfa áll a holdfényben,

rajta kiscsengő is megkondul.

Ott diófa vigyáz a tájra,

varjak csapata fekete folt.

Bodza tövén sün nyugodt álma

ehhez hasonló soha nem volt.

Itt a békesség lampionja

a félhomálynak udvarol.

Szerelmünknek hű spionja

megérkezik és belém karol.

Ott a patakban valami csobban,

vadkacsapár zsombékost keres.

Itt párnák közt érzem a legjobban

a vágyat, hogy most ölelj és szeress.

VERSES KALENDÁRIUM

December

Dermesztő élmények

füstölgő kémények

Ereszen jégcsapok

várják a szép napot

Cipőkben csizmákban

ajándék s virgács van

Egyetlen pendelyben

ezer hópehelyben

Mesét mond egy fenyő

díszben ünnepel ő

Boldogság szeretet

jászolban született

Emlékének hangja

karácsony harangja

Rikoltva jön egyszer

évente szilveszter

MÓZES MAGDOLNA

2010

Gyertyát, mécsest gyújt mindenki ma,

szívünkben csend, ajkunkon ima,

s ő rég várt csodát küld nekünk,

hogy áldott legyen az ünnepünk,

csillaggal írja az égre újra:

ott szunnyad benned is, bújva.

Zöld lánggal izzik ma az ünnep,

adj reményt megfáradt szívünknek.

2015

Bölcsőt ringat a december, lángot gyújtanak a napok,

fagyban-dérben lépnek sorban fogyó fényű tegnapok.

Fagyok torkán szelek sípja, porzanak csillagos havak,

sáros csizmában elballag északnak az alkonyat.

Köpenyege égre lebben, rá az angyal harangszót hint,

hajas csillag gyúl az éjre, itt az idő, eljött megint.

HODOS ÉVA

Mennyországi kis harangozó

Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy angyalnak lenni a Mennyek Országában igazán könnyű dolog, nos, ki kell, hogy ábrándítsam: mint mindenhol, itt is mindenkinek van feladata, melyet el kell végeznie.

Történetem a Mennyország egyik legkisebb angyaláról szól. Ez az angyalka az angyali tisztségek még egyiket sem nyerte el, s hogy miért? Igen egyszerű a dolog magyarázta: bármit is bízott rá a felső, vagy Uram bocsá' a még felsőbb vezetés, soha semmit nem tudott rendesen elvégezni. Ha történetesen üzenet átadásával bízták meg, ami ugye az ilyen angyalkák egyik legfőbb feladata, neki biztosan, hogy valami halaszthatatlan elintézni valója támadt, melynek folytán az érintett az üzenetet csak jóval később kapta meg, mikor már esetleg az abban megfogalmazott intési szándék hatályát vesztette. Így a végén már semmit sem mertek rábízni, még maga az Úristen is azt mondta, hagyják békén. Bár Ő a maga jóságos lényével nem mondta ki, hogy a kisangyal nem használható semmire, de a lelke mélyén bizonyára ezt érezte.

Ezek a gondolatok a mi angyalkánk fejében kavarognak, aki most ott üldögél a Mennyország egyik felhőjén, lábait a levegőben lóbázva. Máskor is üldögélt már itt: szerette nézni az embereket odalenn a Földön. Látta szenvedésüket: és sajnálta őket, látta örömüket: és örült velük együtt. Odalenn most karácsonyra készülődtek az emberek, mint ahogy itt fenn az égben is. A mi angyalunk szomorú volt, mert a nagy égi készülődésben neki még egy icike-picike feladatot sem adott senki, ami igazából nem sértő szándékkal történt, de ismerve az előzményeket mindenki így látta jobbnak. Ott ült hát a felhő szélén, és az elmúlt hetekre gondolt. Az angyalok az évnek e szakában sokat dolgoznak. Ezen az éjszakán ugyanis, az Úristen meghúzza a Mennyországi nagyharangot, kitárul a Mennyország kapuja, és az angyalok alászállnak a Földre. Lenn a földön megérintik az emberek szívét, és békét szórnak szét a világban. Így azután mindenki szíve megtelik szeretettel és békességgel. Ez minden évben, karácsony éjszakáján ekképpen történik, így juttatva el az Úristen ajándékát hozzánk, emberekhez.

Abban az évben - melyről most beszélünk –, kicsit másként sikerültek a dolgok. A karácsonyi vacsorán minden rendű és rangú angyal egy hatalmas asztal körül ült, melynek legfőbb helyét az Úristen foglalta el. A mi angyalkánk is ott ült, a többi kisangyal között, éppen szemben Vele. A nagy meghatottságtól az angyalkának egyetlen falat sem ment le a torkán, hiába hordták a jobbnál jobb mennyországi étkeket az asztalra, bizony ő korgó gyomorral, éhesen távozott onnan.

Minden angyal tudta a dolgát: ha éjfélkor az Úristen meghúzza a harangot, a Földre kell alászállniuk, elvinni az emberek ajándékát. A vacsora után az Úristen úgy döntött, hogy mindenki pihenjen, így tett maga is.

Egész Mennyországban csend lett, egyedül a mi kis angyalkánkat lehetett fenn látni, amint ott ül, a felhő peremén.

Millió csillag szikrázott körülötte, és a sötétségben csak saját gyomra korgását hallgatta. Dühös volt magára most utólag, amiért nem evett a pompás vacsorából, és most éhen nézi végig, amíg a többiek elindulnak a Földre. Órákon keresztül, csendben üldögélt. Érezte, hogy pillái elnehezülnek, és az álom karjába veszi, mikor az utolsó pillanatban egy csillag suhant el mellette vakító fényességgel, csóvát húzva maga után. Tudta, hogy valami nincs rendben. Már meg kellett volna szólalnia a harangnak, megadva a jelet. A Mennyországban csend volt továbbra is. Az ég alján halvány fénysugár húzta fel a sötét bársonyfüggönyt, bekandikálva, kíváncsian, jelezve, hogy hamarosan pirkadni kezd. Az angyalka megrémült: mi lesz, ha az emberek nem kapják meg az ajándékot, és akkor a következő évben a Földön gyűlölködés, és háború fog pusztítani? Ha mindenki szívében harag, és békétlenség marad, akkor a Mennyországba senki sem tud eljutni! Ezek a gondolatok futottak át a mi angyalkánk fején, majd tétován felállt, és a Mennyországi palota felé indult. Amerre elhaladt az angyalok békésen aludtak. A trónuson ott aludt az Úristen is, jóságos feje mellére hanyatlott, kezében a nagyharang zsinórját tartva. Az angyalka vacogott a félelemtől, mikor megérintette a karját, azonban Ő továbbra sem mozdult. Az angyalka kihúzta a kézből a zsinórt, mély levegőt vett, és megrántotta azt. Érezte, amint lábai alól kicsúszik a talaj, és a következő pillanatban a harang zsinórja felrántja a levegőbe. Elkeseredve látta, hogy a harang nyelve nem mozdul: parányi súlya kevésnek bizonyult ennek megingatásához. Ekkor a zsinór himbálódzni kezdett, és a harang egy parányit meglendült. Olyan picit, hogy szinte nem is lehetett észrevenni, de a mozdulattól a nyelv nekiütődött az oldalának, mire halk hang hallatszott. Éppen csak egy parányi érces hang, de arra elég volt, hogy az Úristen felébredjen tőle.

Szemeiből kipattant az álom, és elkapta az angyalkát, aki még mindig a levegőben himbálódzott, majd megrázva a zsinórt, felcsendült az égi jel, az alászálláshoz. Az angyalok a hang hallatára serényen felpattantak, és hamarosan ott tolongtak a Mennyország peremén, majd alászálltak a feladat elvégzésére. Az angyalka ott állt a hatalmas Úristennel, együtt nézve az ajándék szétosztását.

Mire a hajnali napsugarak mindannyian kibújtak az égi bársonyfüggöny alól, az angyalok már a Mennyországi nagyasztalnál ültek ismét, és a reggelijüket fogyasztották. Az Úristen mellett lévő széken a mi angyalkánk ült, aki a megtiszteltetéstől most sem evett volna egy falatot sem, ha nem maga az Úristen rakott volna egy nagy szelet kalácsot a tányérjára, majd megkocogtatva a poharat így szólt:

• Köszönjük meg barátaim ennek a kis angyalnak, hogy a mai szent éjszakán el tudtuk juttatni az embereknek az ajándékot a Földre. Nélküle a következő esztendőkben csak békétlenség és háború uralkodott volna. Most már azt is tudom- folytatta az Úristen, hogy mi lesz a Te feladatod.

Odafordult az angyalkához, aki a rá irányuló figyelem miatt zavartan feszengett helyén.

• Te fogsz a mennyországi kapu harangjának őre lenni, Valahányszor egy jólélek belép ide, a harangot Te fogod meghúzni, jelezvén a mennyországi lakóinak, hogy új jövevény érkezett, akit szeretettel kell fogadni. Nos, elvállalod? - mosolygott az angyalkára az Úristen.
• Elvállalom – rebegte az alig hallhatóan.

Így történt, hogy a mi angyalkánk ott áll a mai napig is a Mennyország kapujában, és ha valaki jótét lélek belép azon, a harang megkongatásával minden ott élő tudomására hozza érkezését, s ilyenkor a többi angyal kitódul annak fogadására.

Dr.Sasváry Erzsébet

Ének a betlehemi csillagról

Mily csodás, új csillag kelt fel az égen!

Áldott fénysugara szívedig ér

Tündöklik, ragyog és le sosem nyugszik

Lehet bár nappal, vagy Hold-teli éj

Virraszt, míg eljön a mennyei Kisded

Angyalok szállnak az íve nyomán

Pásztorok jönnek a fényre, sietve

S új idő indul a nap hajnalán…

Istálló csendjében szalma zizeg

Fázik a Gyermek, kis lába hideg

Keblére öleli gyorsan a Szűz

A csillag megáll, és sugara tűz…

Testnek és léleknek meleget ad

Józsefnek ajkán is hála fakad

Angyali ének épp ide hallszik…

Piciny Királyunk szépen elalszik

Akár elhiszed, s akarod is

Akár neveted, tagadod is

E Csillag veled jár, benned is él

Örök hazádig szent fénye kísér…

Karácsonyi dal

Rongyos dunnáját rázza a felhő

Csillogó pelyhek szállnak a földre le

Nyílik az ég, s a magasságból

Tündöklő angyalok jönnek vele

Éneküket a lelkemben hallom

Míg egy jászolból árad a Fény

Kis Gyermek fekszik a szalmaágyon

Megszületett nekünk a Remény!

Borús december! Didergő álmok!

Meleget vágyik minden, mi él

Csüggedt ember a jászolhoz térdel

Hol örömet és nyugtot remél

Jöjj, Ég Királya, szüless lelkünkben

Újra, meg újra, mint a Nap kél

Fényt és örömet hozz a borúra

Ne borítson be búval a tél

Leljük meg végre isteni békéd

Lakjon lelkünkben a szeretet

Mennyei Kisded! Tégy jobbá minket

S öleld szívedhez a szíveket!

Angyalszárnyak /Karácsonyi gyermekdal/

Angyalszárnyak mint suhognak!

Betlehembe tartanak

Megszületett ott egy gyermek,

Kit királynak mondanak

 Pásztorok is elindulnak

Hagyva juhot és mezőt

Csillag mentén bandukolnak

 S köszöntik az Érkezőt

          Ím a jászol: Benne rózsás,

          Pici gyermek gőgicsél

          Két karomban elringatom

          Mondom Neki, hogy „ne félj!”

 Imáimmal betakarom:

 Édes Jézus, meg ne fázz!

 Értünk szenved,  hogyha felnő,

 Életünkre Ő vigyáz

 Ő mondja majd: „Ne féljetek”

 Ki velem tart, mennybe jut

 Itt leszek mindig veletek

 És hozzám vezet minden út!

          De most még a jászol rejti

          Isten egyszülött fiát

         Halleluja! Így köszöntjük

          Józsefet és Máriát

S jászol előtt letérdelve

Így kérjük a Kisdedet:

Áldj meg minket, kicsi Jézus!

Szívünk hoztuk Teneked!

Suzana Guoth

ISTEN AJÁNDÉKA

Amikor meggyújtjuk az első gyertyát az adventi koszorún, egy egészen különleges hangulat uralkodik el rajtunk, amely jelzi, hogy közeledik a nehezen várt, legmeghittebb, legszebb ünnepünk, a karácsony. Ilyenkor az idő már nem alkalmas a kinti munkára, a természet téli nyugovóra készülődik, ködfátyolba burkolózik, tarka színei megfakulnak, majd lassan téli álomra hajtja a fejét. Sötétség uralja a várost, a falut, az egész tájat, és csak itt-ott pislákol diszkréten egy-egy ügyeletes lámpácska, amely hírül adja, hogy a természet azért még életben van. Az adventi koszorú gyertyafénye lassacskán belopózik a reménytelen sötétségbe, hétről hétre több fényt árasztva, mígnem a karácsonyfa fényessége elhozza számunkra az igazi világosságot, az új reményt, amely ismét optimizmussal tölt el bennünket.

Ez az az időszak, amikor megpróbáljuk kifürkészni szeretteink titkos vágyait, amikor a szokásosnál többet teszünk meg embertársainkért, élesztgetjük a régmúlt karácsonyok már kissé megfakult emlékeit, amikor még nem sorakoztak a karácsonyfák alatt a sok pénzért megvásárolt ajándékok. Mégis boldogok voltunk, örültünk egymás jöttének, annak, hogy együtt ünnepelhettünk, hogy hallgathattuk felmenőink életéről szóló elbeszéléseket. Aztán ez a hangulat tovaszállt, megváltozott, nemkívánatossá vált. Megváltoztak az ajándékok is, megváltoztak a kívánságok is, mert megváltozott a kor, amelyben élünk. Megváltozott minden. Előnyére változott? Vagy hátrányára? Nem érzem magamat avatott ítélőbírónak, de azt tudom, hogy a változás viszi előbbre az életet, váltja ki a fejlődést. „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” - hirdeti a régi, 16. századi közmondás, ami magyar fordításban azt jelenti, hogy változnak az idők, és velük együtt mi is. A változás lényege az értékek átértékelésében rejlik. A szellemi, erkölcsi értékeket egyre inkább kiszorítják a tárgyiasult értékek. A szellemi értékek leértékelődnek, a tárgyiasult értékek felértékelődnek. Ugyanakkor az ádvent nem azonosítható az emlékekkel, nem azonosítható egy hagyománnyal, nem valamilyen esemény évfordulója. Az ádvent mindig egy aktuális várakozás, amely annak a kornak a függvénye, amelyben élünk. Ma különösen várjuk a Megváltó érkezését, hiszen életünk, az ország, sőt egész Európa léte is egy súlyos fordulópontjához érkezett, amikor a túlélés lett az egyik legfontosabb feladatunk, amikor nagy szükségünk van a világosságra, az útmutatásra. Szükség van a tettekre, de nem a halogatott tettekre, hanem az azonnaliakra, mert lehet, hogy holnap már késő lesz, lehet, hogy az óránk lejár, és csend lesz újra.

Régi karácsonyok emlékét élesztgette egy határ menti kis falúban élő idős házaspár is, akinek a szobáját Csók István gyönyörű festményének, a „Merengőnek” a másolata díszítette. A festménynek a hangulata szinte átterjedni látszott a két idős emberre. Úgy tűnik, a közel száz évet megért művész jobban ismerte az emberi lelkeket, mint a saját tenyerét, amit nagy művészi tehetségével közvetített azoknak, akiket sikerült megszólítania. Nem volt egyértelmű, hogy a kép hatott-e a két idős ember hangulatára, vagy az ő hangulatuk irányította rá a figyelmüket erre a képre. A két hatás valószínűleg kölcsönösen befolyásolta egymást. A képen látható, ablaknál ülő idősebb hölgy, bár kifelé nézeget az ablakon, mégsem az jut el a tudatáig, ami odakint történik, hanem gondolataiba mélyedve a saját életének eseményeit idézi fel.

Eljött a Szenteste. A két idős ember boldog volt, mert teljesült a kívánságuk. Elkezdett szállingózni a hó. Gyönyörködtek a sűrűn hulló hópelyhek kacérkodó élénk táncában az örökzöld fenyők között, amelyek a hűvös fuvallat hatására mintha integettek volna az ablaknál ülő két kis öregnek, hogy jókedvre derítsék őket. Egy-két arra haladó autó reflektorának fényhatása egyenesen varázslatossá tette a természetnek ezt a különleges színpadi produkcióját. Milyen szép is a természet karácsonyeste, olyan, mintha egyenesen Isten ajándéka lenne.

- Az idén ezüstszínbe öltöztetem a karácsonyfát, - törte meg a csendet a feleség, jelentőségteljes pillantást vetve az asztalon sorakozó díszekre, gyertyákra, szalagokra.

- Biztosan szép lesz, - felelte barátságos hangon a párja, - de mondd, miért kell minden évben új díszeket vásárolni, és minden évben más színekbe öltöztetni a fát?

- El kell ismernem, ez valóban fényűzés, de nem tudok szabadulni azoknak a szomorú, dísztelen gyermekkori karácsonyoknak az emlékétől, amikor a karácsonyfát csak süteménnyel, dióval, és magunk által készített egyszerű díszekkel ékesítettük, - emlékezett vissza az idős asszony. – Bár, - folytatta gondolataiba merülve, - nem tudom miért, azoknak a karácsonyoknak mégis lelket melengető hangulata volt, pedig ajándékokról még csak álmodni se mertünk. Azért úgy-e, te se szeretnéd, ha megszólnának bennünket a szomszédok, mert minden évben egyforma a karácsonyfánk, miközben az üzletek polcai roskadoznak a szebbnél szebb díszektől?

Kellemesen pattogott a tűz a kandallóban, andalító meleget ontott, fényjátéka pedig mesébe illő hangulatot varázsolt a kis szobába, ahol a dióslekváros sütemény illata terjengett. Az asszony meggyújtotta a gyertyákat a fán. Az ünnepi hangulat a tetőfokra emelkedett. Ám az ember a gondjaitól még ezen az ünnepnapon se tud megszabadulni. Azok nehéz teherként nyomják a vállát, elkísérik útján, bárhova is menjen, bármi is történjék körülötte.

- Mennyire más lenne minden, ha a gyermekeinkkel együtt ünnepelhetnénk, - fordult sóvárogva a feleségéhez a parasztember. - De nem várhatjuk el a fiamtól, hogy egy vagyont költsön a repülőútra, csak azért, hogy néhány napig együtt lehessünk. Nem beszélve arról, hogy manapság nem is tudhatja az ember, hogy célba ér-e egyáltalán, ha felszáll egy gépre. 24 órát repülni akkor is fárasztó, ha az embernek nem kell félnie semmitől, nem kell félnie attól, hogy a gépet bármelyik pillanatban lelőhetik, vagy felrobbanthatják. Inkább azt mondom, hogy a lányodat nem kellett volna elüldöznöd. Ő itt élhetett volna szépen a házunkban, velünk együtt, hiszen lett volna számára is elég hely bőven. De most azt se tudjuk, hol van, férjnél van-e, vannak-e gyermekei, él-e még egyáltalán.

- Legalább ma ne gyötörj agyon a szemrehányásaiddal, - kérte a felesége, - legyen ez az emlékezés, a szeretet, a megbocsátás napja. Nem hagytam fel a reménnyel, hogy egyszer majd újra hazatalál. Bízom benne, hogy hamarosan minden jóra fordul, és újra egészségesen láthatom viszont a lányomat, aki megbocsátja az elhamarkodott döntésemet.

- Gondolkodtál volna akkor, amikor azt a tisztességes fiút vérig sértetted, és elüldözted!- folytatta szomorúan a párja. - Én nem csodálkozom azon, hogy elmentek, és többé nem is jelentkeztek. Gondolhattad volna, hogy egy lány, aki végre megtalálta élete nagy szerelmét, nem fogja a te kedvedért elhagyni. Akit az ember nagyon szeret, azzal az egész életét szeretné leélni, szeretné, ha gyermekei születnének.

Hirtelen szokatlan zajokra lettek figyelmesek. Először motorzúgás, majd erős fékezés hangja hallatszott. Rögtön utána valaki erősen megzörgette a bejárati ajtót.

- Nyissák ki, gyorsan nyissák ki, - kiáltotta egy izgatott férfihang.

Az asszony összerezzent az ijedtségtől, meg se mert moccanni.

- Ki lehet a késői látogató? – kérdezte rémülten a férjétől. – Rendes ember ilyenkor otthon van a családjával, - folytatta az asszony mogorván.

- Kérem, segítsenek gyorsan! – hallatszott újra kintről egy férfihang.

A parasztember kinyitotta az ajtót, és egy zilált, egész testében reszkető férfit pillantott meg.

- Segítsen, kérem! Rögtön szülni fog a feleségem, kint van a kocsiban, hívjon gyorsan orvost!- hadarta izgatottan az idegen férfi.

- Máris hozom a telefonomat, azonnal hívom az ügyeletet. Félóra múlva már biztosan itt is lesz az orvos, - próbálta megnyugtatni az idős ember.

- Az már késő lesz,… mégis mit csináljak, azonnal megszületik a kisbaba! – nyugtalankodott az ismeretlen.

- Hozzák már be azt az asszonyt, - kiáltotta bentről kissé idegesen a parasztasszony, - én négy gyermeket hoztam a világra, majd ezzel is megbirkózom valahogyan.

A két férfi kisegítette a vajúdó nőt a kocsiból, és szapora léptekkel elindultak vele a ház felé.

- Fektessék le szépen a díványra, én pedig gyorsan melegítek vizet a tűzhelyen, és előkészítem a törölközőket – intézkedett az idős nő.

- Ön orvos? - kérdezte bátortalanul a fiatalasszony.

- Dehogy vagyok orvos, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj – nyugtatgatta a parasztasszony.

A fiatalasszony becsukta a szemét, és keservesen nyöszörgött a fájdalomtól.

- Jaj, meg fog halni! Istenem, ne engedd, hogy meghaljon! Most az egyszer kegyelmezz meg nekem Uram, Istenhívő ember leszek, megígérem, templomba is fogok járni. Csak most hagyd meg nekem a feleségemet!

- Ne nyafogjon fiatalember, látja, kisfiú, egészséges kisfia született, - intette nyugalomra szelíden a parasztasszony. - Hallja, milyen erős a hangja? És nézze, milyen édesen szorítja ökölbe a kis kezét!

A parasztasszony megfürdette a kis jövevényt és bebugyolálta egy vastag meleg törölközőbe.

- Látod, vannak még csodák! - fordult az öregasszony mosolyogva a férjéhez. - Egy kisfiú született szenteste a mi házunkban, és én segítettem a világra. Ennél szebb karácsonyról nem is álmodhattunk volna. Ez egyenesen Isten ajándéka. Mondjuk el most érte az Úrtól tanult imát, kérjük, adjon a gyermeknek és a szülőknek egészséget, hogy fel tudják nevelni Isten nevében.

- „Oča naš, ki si vu nebesaj, sveti se ime tvoje...«  (Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved...)           

-   Hogyhogy vendül* imádkoznak? - kérdezte az idegen.

- Mi szlovénok vagyunk, magyarországi szlovénok, és vend nyelvjárást beszélünk, - magyarázta az idős férfi.

- Micsoda véletlen, mi is szlovénok vagyunk, - felelte csodálkozva a fiatalember, - de a határ túloldaláról. Néhány éve azonban Olaszországban élünk. Kimentünk oda dolgozni, mert otthon nem igen volt munka. Most pedig a szüleinket akarjuk meglátogatni. Érdekes, hogy mennyire hasonló a nyelvünk.

            Csendes, boldog karácsonyeste volt, hiszen megszületett a gyermek, a jövőnk záloga, egy újabb remény szimbóluma. Megsült az ünnepi pecsenye is, a parasztember pedig felhozott a pincéből egy üveg késői szüretelésű fehérbort. A kellemes zamatú nedűvel mindnyájan örömtől sugárzó arccal koccintottak a kisfiú egészségére. Eközben az öregember bekapcsolta a kicsiny magnóját, amelyből felhangzott az örökzöld Csendes éj, egy szlovén kórus szívhez szóló előadásában. Az idegen férfi meghatódott, könnybe lábadt a szeme, amikor sok év után ismét meghallotta ezt a régi karácsonyok hangulatát idéző éneket.

- Ezt a karácsonyi dalt szlovén nyelven utoljára Mártonhelyen** hallottam, még gyermekkoromban, az éjféli misén. Most ismét átéltem az egykori karácsonyok meghitt hangulatát, eszembe jutott, ahogyan azt gyermekként énekeltük a templomban. Nem is tudom, - érzékenyült el a férfi, - hogy köszönjem meg önöknek mindazt, amit értünk tettek. Itt maguknál úgy éreztem magamat, mintha ismét otthon lennék, abban a régi, gyermekkori otthonomban.

- Még ne búcsúzkodjon, fiatalember, ma éjjel úgyse indulhatnak el, - mondta határozottan a házigazda, - hiszen havazik is, hideg is van, nem lenne jó, ha a gyermeket kivinnék a meleg szobából. Inkább jöjjön, menjünk a templomba, mert itt nálunk is lesz éjféli mise, és egy szlovén kórus fog énekelni karácsonyi énekeket.

- De jó is lenne elmenni az éjféli misére, - ismerte el a férfi szomorúan, - de hogy hagyjam magára a feleségemet?

- A két asszony nagyon jól meg lesz nélkülünk, - nyugtatta meg a gazda. - Észre se fogják venni, hogy egy kis időre eltűnünk hazulról. Én szeretnék egy imát mondatni a templomban az elhunyt gyermekeinkért.

Benéztek a szomszéd szobába. A kis gyermek nyugodtan szuszogott az édesanyja karjaiban és mosolygott. Szemmel láthatóan örült az életnek.

- Gyönyörű volt ez a karácsonyeste, ez volt az egyik legszebb karácsonyom, - örvendezett az öregasszony. - Az imént még azon bánkódtunk, milyen magányosak vagyunk, aztán megjelent ez a kis angyal… Isten küldte őt nekünk karácsonyi ajándékul.

Ekkor váratlanul megszólalt a telefon.

- Édesanyám, megismered a hangomat?

- Te vagy az, édes kicsi lányom? Istenem, legalább a hangodat hallom. El se hiszem… Nincs semmi bajod? Honnan telefonálsz? Ha tudnád, mennyire hiányzol!”

- Édesanyám, jönnék én, de nem vagyok egyedül. A férjem és a kislányom is velem vannak. Ők is el szeretnének jönni hozzátok.

- Hát persze, gyertek csak mindnyájan, olyan boldog vagyok… ennyi év után. És hol vagytok most?

- Itt állunk a kapuban, édesanyám!

- Istenem, úgy-e nem álmodom?

––––––––––

*A vend nyelv: A határ két oldalán beszélt nyelv azért hasonlít egymásra, mert tulajdonképpen a trianoni határ által elválasztott egy és ugyanazon nyelvnek a két változata. A magyarországi szlovénok évtizedekig hermetikusan el voltak zárva az anyaországi nyelvi közösségtől, így egy szláv nyelvi szigetet alkottak Magyarországon a magyar nyelvi környezetben. Az itteni vend nyelvet nem fejlesztették, nem volt szlovén értelmiségük, ezért ez a nyelv megőrizte archaikus állapotát, és úgy szólván hallás után öröklődött generációról generációra. A nyelvszerkezeti torzulások jórészt ennek a következményei. Szlovénia területén beszélt vend nyelv szókincse a szlovén nyelvből átvett szavakkal bővült, de a nyelv politikai okok miatt elveszítette irodalmi nyelvi besorolhatóságát. Hogy az egykori Magyarországhoz tartozó vend nyelvet beszélő murántúli lakosság Szlovénia szerves részévé váljék, a nyelvet nyelvjárássá degradálták, megfosztották minden funkciójától. Csupán az utóbbi néhány évben szerezte vissza eltiport jogait, de ebben az állapotában már nem képes önmaga fejlesztésére, saját nyelvi törvényszerűségei alapján, ami egy irodalmi nyelv legfontosabb kritériumát képezi. (S.G.)

BÚCSÚ A VEND  NYELVTŐL

Tudással felvértezett felsőbbrendű lények

Kimondták egy nyelvről a halálos ítéletet,

S ott lenn a romokban heverő mélyben

Nem kap szót az eltiport szív s az értelem.

Temetjük a régmúlt világ töretlen hűségét,

Bénítjuk az ősi nyelvek nemzetformáló erejét, 

Az üvöltő világ elnyomja utolsó reménységét,

Az emberi megértés lassan halványuló fényét.

S ekkor feltámad egy hang és eljut egy szóig,

De a szó – már csak egy haldokló mondatig,

Melyről gúnydalokat zengnek szerteszét,

S homály fedi a menthetetlen nyelv eredetét.

Fény vagy árnyék, - élet vagy halál?

Egy beteg nyelv rettegve az ítéletre vár.

Érez még valaki szánalmat szívében,

Az iszonyú fájdalom iránt ott lenn a mélyben?

Már semmit sem érez a hálátlan világ

A hajdan tündöklő ősrégi nyelv iránt,

A megvetés fátylával borítja haldokló erejét,

S még el sem siratja egykori anyanyelvét.

/S.G./

**Mártonhely: /Wikipédiából/  Egykor a történelmi Magyarország területén feküdt, a Muravidéken, régi neve Martyáncz, amely 1920 óta kikerült a magyar közigazgatás alól.  Egyik nevezetessége a mártonhelyi Szent Márton-templom – 1392-ben épült gótikus stílusban.

Bíró Ernő ( Kolozsvár / Erdély / Románia)

Mezőségi Szenteste

Összeverődött a kis csapat, Ferike és két fiútestvére, s három első unokatestvér. Ők voltak a nagyfiúk a családból. Nagymamának tizenhét unokája, kilenc leány s nyolc fiú. Két fiú csak most tanúl járni, így hát hatan vannak. Előző vasárnap már megbeszélték az útvonalat, kikhez mennek. Sándor, a legidősebb közülük, ő vezeti a kis csapatot.

Lányos házak, egyedülálló öregek, gazdagok, szegények voltak a listán, utoljára a plébános úr. Onnan mennek ministrálni az éjféli misére, mind a haton. Útban van mind a négy család, szüleik és nagybáttyáik, nagynénnyeik családjai s persze a közös nagymama a Szentóldalba, de a többi nagyszülők is az Alszegen, a Malomnál, a Sóskút mellett és a Selyméken. Más és más házak a Köbölkútnál, a Golyásék utcájába, a Simonkútnál, a Csiszérek sánca alatt, a Tímárok utcájában és persze a Nagyutcán, meg a Gödörben és a Nagysikátorban.

Előtte két vasárnap délután is gyakoroltak Ferikééknél mind a haton, mindenkinek meg volt a saját köszöntője, amelyeket a közös kántáló után szavaltak el. Megegyeztek a sorrendben is: első volt Ferike, mert ő soha nem félt, az utolsó Sándor, mert ő egy hangos ámmennel – két m-el ejtve – lezárta a kérő köszöntők sorát.

Így folyt az éneklés a próbákon:

Csordapásztorok midőn Betlehemben, csordát őríznek éjjel a mezőbe, éjjel a mezőbe,

Isten angyali jövének melléjek, nagy félelemmel telik meg ő szívök, telik meg ő szívök.

Örömet mondok, nagy örömet néktek, mert ma született meg a ti üdvösségtek, a ti üdvösségtek,

Menjetek el most, gyorsan a városba, ott találjátok Jézust egy jászolyba, Jézust egy jászolyba.

Elindulának és el is jutának, Szűz Máriának jó estét kivánnak, jó estét kivánnak,

Isten titeket hozott Uratokhoz. de nem szólhattok mostan szent Fiamhoz, mostan szent Fiamhoz.

Mert ő aluszik, nyugoszik pólyában, szénán bágyadoz a hideg jászolyban, a hideg jászolyban,

Nem pihen ágyban, sem friss palotában, hanem egy jászolyban, romlott istállóban, romlott istállóban!

Ámmen! – Ez a közös ámen nagyon fontos volt, hiszen jelezte az ének végét, ezért kellett két m-el ejteni, ezután következtek a kérő köszöntők, amúgy mezőségi módra:

   – Eljött a Karácsony borzos szakállával, fenyegeti Miklóst kétágú korbáccsal. Nem kell nekem korbács csak egy darab kalács, ha nincs a konyhába, van a kamarába, jöjjön Mari néni tegye a tarisnyámba!

   – Kiskarácsony, Nagykarácsony, kisültek már a kalácsok? Ha kisültek aggyák ide, többet nem is jövök ide! – a Kiskarácsony az újévet jelenti a Mezőségen.

   – Karácson'ba disznót öltetek, kolbászt májost tőtöttetek, engem asztalhoz nem ültettetek, azt a kutya mindeneteket. Lyukaggyon ki a zsebetek, hújjon ki a péndzetek, szeggyék fel az aprószentek!

   – Zörgetik a kócsot, pénzt akarnak adni, ha nem adnak Máriást, el se fogom venni! – a Máriás ezüst két pengős volt a magyar világ alatt, rajta a Magyarok Nagyasszonya a kisdeddel.

   – Betekintek az ablakon, málét látok az asztalon, nem kell nekem málé, legyen a gazdájé, nekem rétes: rongyos, nekem kalács: foszlós, hónom alá ide tér, tarisnyámba belefér!

   – Ez Karácsony napja Pünkösdbe lett vóna, az én gyönge nyelvem, le nem fagyott vóna. De látom a háznak gazdáját, mint inti a lányát, hogy hozzon ki nékem, egy pohár pálinkát. Megiszom a pálinkát, beadom poharát, s örömmel köszöntöm e háznak gazdáját, mellette a ház gazdaasszonyát, hogy örömmel várják a kisded Jézuskát!

Ámmen! – Ezután a második ámen után következett az előszobába való beengedés, a szemügyre vevés, a gyermekek kilétének a meghatározása és a legvégén az adakozás, majd a búcsúzkodás.

Az izgalom annyira lázban tartotta a kis csapatot, hogy észre sem vették, s már el is telt az este, pedig éjfél rendesen elmúlt, mire haza értek a kántálóból és az éjféli miséről. Csak otthon derült ki, hogy Jóska egyik lábára ráfagyott a cipő, mert egy helyen a nagy hóba, szekérnyom süppedésbe lépett és a bakancsa vizes lett, később megfagyott. Szerencsére a lába a mozgás miatt nem fagyott meg. Ferike új kabátja megégett a harangozóék Dániel-kályháján, mert nagyon fel volt forrósodva, szinte piros volt a kemence. Mancikáéknál látták, amint Pista bácsi viszi be a feldíszített karácsonyfát az előszobába és megsajnálták Mancikát, hogy neki nem hozott fát az angyal, ezért muszáj volt az apja hozza. Sanyi ugyan tudta már, hogy mi a dörgés az angyaljárás terén, de szülei kérésére, tartotta a titkot, hogy a kicsik ne csalódjanak.

A „tarisnya” persze nem csak mondás volt, hanem mindenkinél ott lapult a zsebekbe, aztán ahogy háztól házig mentek, szép lassan megtelt, került bele fél kupa dió, piros alma, mézes pogácsa, diós kalács vegyesen. Nagy ritkán egy-egy narancs, vagyis fejenként pontosan kettő. Voltak helyek, ahol kaptak egy-egy lejt és két helyen hármat-hármat, de volt, ahol csak 25 banit, vagy semmit.

Összegyűlt fejenként huszonnyolc lej, amiből nyolcat beadtak a közösbe és másnap pásztorok miséje előtt elmentek három elhagyatott házba, ahol egy-egy öreg néni lakott. Almával, dióval, mézeskaláccsal megrakott „tarisnyákkal” mentek, minden tarisnyába tizenhat lej jutott. Ezeknél a házaknál este úgyis zárva lett volna a kapu. Itt miután kántáltak, a falról egy tálat leakasztottak és belé egy „tarisnyát” kiürítettek. Ezeken a helyeken nem mondták el a kérő köszöntőket. Csak köszöntek: Dicsértessék a Jézus Krisztus – Békesség Istentől – Isten Áldja!

Miklovicz Erika

Karácsonyi mosoly

Két hónapja már, hogy úgy alakult az életem, tömegközlekedéssel, autóbusszal közlekedem a munkahelyemre.  Az út oda 1 óra és vissza 1 órás utazás, így aztán van időm elmélyülni a táj szépségében és a gondolataimba.

A reggeli 7 órás indulás,  így téli időszakban egybeesik a nap felkeltével, a sebesen iramló  autóbusz ablakából nézem,  egy csoda ami  az égen történik.  A vörösen izzó napkorong előbújik a szürkés felhők mögül, előre vetítve fénycsóváit, amely aztán beborítja az egész eget. Vörös, kék, szürke és fehér színek kavalkádja az égen, végeláthatatlan gyönyörűség, káprázatos látvány, amely nagyon kedves emlékeket ébreszt a szívemben:

Kisfaluban éltünk,  szegénységben de szeretetben. A karácsony volt a legszebb ünnepünk, hiszen ilyenkor minden gyermek kapott ajándékot, finom ételek voltak az asztalon és béke honolt a szívekben. Karácsony előtti napokban, majdnem minden család disznót vágott , a rokonok összejöttek, hordtuk szét a kóstolót, majd vidám énekléssel zárult a nap, az elfogyasztott házi készítésű bornak köszönhetően.

5 éves lehettem akkor, és a szüleimtől tudtam, hogy a karácsony a Jézuska születéséről szól,  ő hozza a karácsonyfát és az ajándékokat is. Mindez fentről érkezik a mennyből, az angyal is segítségükre siet, így aztán karácsony táján gyakran kémleltem az eget várva a Jézuskát, az angyalokat és nem utolsósorban az ajándékokat.

A mi falunkban akkoriban cigányasszonyok jöttek Betlehemezni, akik elénekelték a  saját maguk által költött dalukat, majd szerencsét is jósoltak egy kis sütemény és itóka fejében. Erőteljes hangon,  szívből énekeltek.  Nagy kerek, színes szoknya és blúz volt rajtuk , barna  nyakukon, ujjukon és csuklójukon fénylett az arany, az egyiküket úgy is hívták, Arany.  Amikor ők megjelentek nálunk, már tudtam nem sokára érkezik a Jézuska is az angyalokkal, „Arany”-ék csak  az előhírnökök.

Akkoriban még rengeteg hó is volt, sok időt töltöttünk kinn a szabadban szánkózással, hógolyózással, hóember építéssel. A téli játékok közben, gyakran néztem fel az égre, talán látom majd a Jézuskát érkezni  és segítségére leszek, ha netán nem bírná el azt a sok ajándékot amit hoz nekünk.

Sajnos csak az eget láttam, fehéren, szürkén, kéken, aztán a  napba néztem, majd a fehér hóba ami aztán teljesen elvakított, és már semmit sem láttam.  Csak éreztem…. Valami belső hangot, hogy nem sokat kell már várni a csodára.

A következő nap délután testvéremmel elmentünk Keresztanyámékhoz, unokatestvéremmel játszani. Este volt mire hazaértünk és legnagyobb meglepetésemre a karácsonyfa már állt az előtérben és alatta ott  voltak becsomagolva az ajándékok. Ma is látom szüleim arcát milyen boldogok voltak, hogy mi mennyire örültünk a szép karácsonyfának és az ajándékoknak. Sajnos sok-sok éve már, hogy elmentek és nélkülük töltöm a karácsonyt……

Nemsokára megérkezem , bekötöm a sálat a nyakamon, gombolom a kabátom és készülök a leszállásra. A mögöttem lévő ülésen egy Anyuka szundikál, mellette tinédzser korú gyermeke előre-hátra ütemesen mozog.  Autista lehet – gondolom. Leszálláskor egy kéz fogja meg a kabátujjam. Ránézek. Mosolyog és ragyog a szeme. Visszamosolygok, megsimogatom és odasúgom: Boldog Karácsonyt !

Le kell szállnom,  megérkeztem.

ZSUZSA MIHÁLY

                                       Karácsony felé...

 Templomtornyok  keresztjei  között  feszül az  izgalmas  várakozás,

Füstpipáló  kémények fölött harangszava szelíd simogatás.

 Faágak között erdőn és mezőn, égen és földön csillag és a hold,

Utcai  lámpa sárgán remegőn, ember ki egész nap pénzért loholt,

Istálló melegben tehén  és   ló , jég alatt fürgén   szaladó  patak,

Pehelyben   libegő  táncoló  hó,  és minden  mi  van , számol  napokat.

  Betelni   vágy  a csonka   Mindenség, értelmet kapni  Élet  és Halál,

Hatalmas ez a kozmikus éhség!,  Nincsen erő mi  ennek  ellenáll!

 Milliárd  gondolat  és gyertyafény, erecskéből  lesz patak és  folyó,

Karácsony este  minden összeér!- Jászolban pihen már  a Megváltó!

Boda Zsófia B., Buksi

Karácsony /2016./

Hófödte síkság,

Álom – kánaán,

Ajándékozás,

Szív – díj – átadás.

Villogó szempár,

Mesében csodás,

Pehelyben pompás,

Sokakban mókás.

Kint a sok hóember,

Mosolyog szeretve,

Szeme tele szénnel,

Meleg – hideg szívvel.

A sok – sok fenyőfák,

Fénylő szép díszlámpák,

Megadják a csodát,

Mit az ember kíván.

Karácsony előtt

Villogás,

Csillogás,

Káprázás,

Fényvarázs.

Sok álmodás,

Ünnepi ábránd,

Ajándékozás,

Szív – ágazás.

Lép, majd meg – megáll,

Gyermek és felnőtt az utcán,

Most vajon mit lát?…,

A leendő ajándékát.

-------

Vagy valami mást netalán….

ÁFRA PIROSKA

Advent örökké

Csillogó hó hull lábnyomodra,

a régi utakon kanyarog a dér.

A város téli álomba szunnyad,

csillagköpönyeggel takar be az ég.

A decemberi hajnal fénye,

a templom tornyára kristályglóriát emel,

a közelgő ünnep, hófehér csipkébe rejtve,

minden otthonra szeretetet lehel.

A házak tetején vastag hó tanyázik,

titokzatos, hívatlan idegen…

Udvarán egy bácsi, kosarába fát visz,

kandalló elé ül, s szeme tükrében,

feldereng az emlékezet.

Színes tűzszikrák pattognak serényen,

mint ugrándozó, vidám gyermekek…

Ifjúságod kavarog a szélben, s ha itt a tél,

a milliónyi pehely, majd mindent betemet.

De most még száz remény csilingel szívedben,

a jégvirágok kelyhén mosoly terem.

Csendszirom helyett, szóvirágok nyílnak,

csoda az élet, s újra jő a kikelet.

S ha csillogó hó már nem hull lábnyomodra,

de a régi utakon még kanyarog a dér,

hajad hulló hófehér lesz, s

csillagfátyolként ereszkedik rád az éj.

N. Sebestyén Katalin

Béke fénye

Csillagok csillagszóróként szórják sugaraikat,

lehullva: béke és csend költözött a Földre.

Szeretetáriájuk átjárja otthonunk,

nyugodtabbak az emberek, hisz

ünnepi ruhát öltenek utcák és terek.

Gyertyaláng pislákol ablakokban,

sokezerszínű gömbök csillognak

a délcegen, gőgösen tündöklő fenyőn.

Szállingózó hópihe friss takarót borít a tájra,

lassú, fennkölt szólamot játszik az orgona.

Szeretet ma angyali hangokon szárnyal,

eljött a nyugalom, béke, szeretet kora.

                                                                                  Csendfátyolba burkolózott a  látómező,                                                                                         

fenyőmadár fenyőágon didereg,

bebocsátást remél.

Éjszaka palástján apró fények gyűlnek,

itt az ideje a békességnek.

Csillagfények gyúlnak,

égi dalok gyógyírként hangzanak,

Földre szállnak az angyalok,

s a Béke fénye ránk ragyog.

Emlékezet láncán
 

Gyöngyruhába öltöztetett fa áll,

angyalszárnyon röpködő tündérek

halkan libbentek be hozzánk.

„Emlékezet pókhálóval szőtt láncán,

parányi kis kezeiddel

díszíted az ünnepi fenyőt,

csúcsára csillogó csillagot ültetsz.

Mézeskalács illata csapja meg orrom,

fenyőillat teljesen elvarázsol.

Aranyszárnyon boldogság repked,

lelkem felsír, gyógyírt remél,

gyermekeim orcáján a szeretet fénye örökké ég,

ezt az időt most csendben visszasírja lelkem.”

Ó, jaj Istenem!...

Álomországból felébredtem!

Künn a téli éjben

szikrákat szóró hópihék könnyeden hullanak,

Karácsony közeleg, miközben

sosem feledhető emlékek törnek fel.

Óriási űrként élem hiányod,

e kátyú örökre elnyel,

s a homályos dérben, régi,

gyógyíthatatlan fájdalom

csikorog a télben.

Ott fenn, a csillagok között

hova tekintetünk el nem ér,

angyalok országában

szeretteink békében élnek,

de emlékeink láncán

megidézzük éteri lényüket.

Karácsony

Jeges-hideggel süvítő szelek,

gomolygó hófelhőket kergetnek,

milliárdnyi csillagsereg

aranyfüzérként ragyog.

Kandalló lobogó tüzétől meleg szobában,

kecsesen, büszkén álló fenyő,

pompás díszruhája csillogó gömböktől,

édes szaloncukortól csillagszóróként tündököl.

Hófehér gyertyák illata angyalokat idevarázsol,

s szeretetüktől szívünk lélekkapuja kitárul.

Betlehem, Betlehem!

Benned van a csend, a hang, a szeretet.

Lelki szememmel az egyszerű jászol

örök tisztaságát látom.

Fensőséges, méltóságteljes ünnep ez,

hisz kis Jézus megszületett.

Éji égen csillagfények gyúltak,

arany-ezüst angyalok

szeretet és béke hangját

meghitt áhítattal éneklik,

emberek imára kulcsolt kézzel,

lelkük megváltóját várják.

Már csendfátyolba bújt az est,

álmosan ásít az éj,

homályban apró fények sejlenek,

hozzatok a Földre békességet.

Éjfélt üt a templom toronyórája,

Isten házába indulnak a hívők,

s a szívekben a szeretet lélekharangja

csendül meg.

Szépselymes Karácsony,

Te vagy a legszebb ünnep

az egész világon!

BITTNER ERZSÓ

EGY TÖBBGENERÁCIÓS CSALÁD

  " Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem."- ezek a gondolatok jutnak eszembe, ha bármikor haza, a Beregi-Tiszahátra, Vámosatyába, a szülőfalumba indulok. Továbbá az az érzés, amit szintén a költő szavai fejeznek ki leginkább: " Éreztétek-e már, hogyan fonódik rátok útról hazatérve az otthon melege?" Az ember igényli a szeretetet, a boldogságot, amiket kapni és adni ugyanúgy jó. A valahová tartozási viszony egy erős érzelmi szálak által kötött kapcsolatok rendszerében, a családban valósulhat meg igazán. A jól működő család érzelmi biztonságot, belső érzelmi erőt, harmóniát teremt. A harmonikus családi kapcsolatok egyik legfontosabb feltétele a tisztelet, valamint az, ha bizalommal vannak a család tagjai egymás iránt. Egy ilyen családban cseperedtem én is, ahol megtapasztalhattam azt, létezett és létezik szeretet- szerelem egyaránt.

    A közzétett, 1948-ban készült fénykép a többgenerációs BITTNER családot örökítette meg. A családot összefűző kötelék a benne élők iránti tisztelet s a benne lelt öröm volt. A nagyszüleim: Huszár Mária és Bittner József 54 évesek voltak ekkor, 1894-ben ugyanabban a felvidéki városban, ugyanabban a hónapban és egyazon napon születtek mindketten, - gyakran meséltek erről az érdekességről -. Szerelemből kötött házasságukban hat gyermeket neveltek fel (öt fiút és egy leányt.) A fénykép akkor készült, amikor a több generációt magába ölelő családról "levált" az első gyermek, István, aki azért gyakran hazajárt. István, " az öltönyös, városi emberré lett fiatalember" – ahogyan Tamási Áron mondaná. A nagybátyám, (Keresztapám) Debrecenben kereste, majd találta meg a boldogulását, a boldogságát, itt alapított családot. Ez a fénykép egy fontos családi dokumentum is, mert hiányzik a képről János nagybátyám, aki 1944 óta még ekkor is az "oroszok" fogságában volt, aki a 18. életévét sem töltötte be, amikor leventeként hurcolták el a Szovjetunióba csupán a német eredetű családneve miatt. Így járt édesapánk is, akit Kassán (1944-ben még Kassán, a szülővárosukban élt a család) egy utcai igazoltatás után ugyanazért vitték el. Igaz, Ő a kassai fogdában súlyos beteg lett (édesanyánk nem tudott róla semmit), majd kórházba került édesapánk, ahonnan egy orvos, valamint a partizán unokatestvérei segítségével, végül is a betegsége mentette meg a hadifogságtól - gyakran meséltettük el édesapánkkal ezt a történetet.

   A nagyszüleim gondoskodó szeretetet, érzelmi biztonságot teremtettek a családban. Nagy szerepük volt a család összetartásában, a hagyományok, a szokások továbbvitelében. Már a gyermekeik keresztneveinek a választásában is, elsőszülött fiúk (édesapám) a József, majd a (másodszülött) lányuk a Mária keresztnevet kapták a szülők után. Kiket is örökített meg a kép? A nagyszüleimet, akiket a gyermekeik, a menyük (édesanyám) és az unokáik gyűrűjében láthatunk. Az állósorban édesapám és a nagybátyáim: édesapám 26, István 20, Imre 17 és Ferenc nagybátyám 15 éves. Az ülősorban: édesanyám 24 évesen, akinek az ölében jómagam (Erzsébet) még nem egészen egyévesen, a jobb oldalon pedig Mária (Mariska) nagynéném, aki szintén 24 éves. A nagymama féltő keze a kis pörgős, örökmozgó elsőszülött unoka, Aranka nővérem vállán pihen, aki a keresztnevét a nagymama kérésére kapta. A nagyapa térdein pedig Józsika, a Mariska nagynéném fia, aki negyedik évesen és János, a bátyám, aki kétévesen ülnek biztonságban. Miért nem József lett a bátyám keresztneve a hagyományoknak megfelelően? A családi elbeszélésekből tudtuk meg, a nagymama sokat sírdogált az eltűntnek hitt János fia (a nagybátyám) miatt, így az Ő tiszteletére, "emlékére" kapta a János keresztnevet a bátyám. János nagybátyám aztán mindenki örömére hazakerült a 4 évi hadifogság után 1948 őszén soványan, betegen, de a család szerető gondoskodásának köszönhetően felépült. Ekkor még a Lucskaszegben laktunk.

A családunkban a felelős, örömteli kapcsolatok biztosították a harmonikus életet. Ahol ugyan a nagyapámnak irányító szerepe volt, de a nagyapám fontosnak tartotta azt is, hogy a családban fennálló érzelmi kötődések közül megalapozó a szülők közötti jó kapcsolat, mert a gyermekeik lelki fejlődését ez biztosítja. Családszerető, jó emberek maradtak a nagybátyáim és a nagynéném is. Felnőttként is büszke voltam és vagyok ma is MINDNYÁJUKRA (a nagybátyáim feleségeire és a nagynéném férjére is tisztelettel gondolok). A közösségben a kisebb családoknak is lehetett önálló döntése, mindenkinek maradt egy kis magánszférája, belső intim világa is a nagyszülők és a több generáció együttélésében. Szükséget sohasem szenvedtünk, vitákat, perlekedéseket nem hallottunk. A mindennapi események között a beszélgetések, az olvasások (a nagyapám olvasott, művelt, több idegen nyelven beszélő, tekintélyes ember volt), a rádió-és gramofonlemezek hallgatása, a természetjárások is szerepet kaptak. Szóval működött a családunkban az értékközvetítő szerep is. Korán átélhettük az együttműködés, a tolerancia értékeit is. Mély szeretet, ragaszkodás, örülni tudás, a biztonság értéke alakult ki a többgenerációs családban a felnőttek és a gyerekek között egyaránt.                                          

  Egyszer aztán eljött az a pillanat, amikor a kisebb családok kezdtek „leválni” a több generációt magába foglaló többgenerációs családról. Amikor a negyedik testvérünk, Ilona kétéves lett, költöztünk be a faluba, Vámosatyába egy tágas, kényelmes házba. Aranka nővérünk itt kezdhette meg a tanyáról való bejárás nélkül, kényelmesen az első osztályt. Majd itt született meg az ötödik testvérünk, Katalin. Később, ahogy családosodtak édesapám testvérei, úgy váltak le, de folytatódott a többgenerációs családi hagyomány is. Ugyanis Imre nagybátyám, a felesége, Margit nénénk és a családjuk továbbra is a nagyszüleimmel éltek. A nagy változások után, a tanyafelszámolások idején 1957-ben Ők is szép, tágas családi házat építettek a faluban, a Bockereki-erdő szélén, ahová a nagyszüleimmel együtt költöztek. Míg a nagyszüleim éltek, évente egy-két alkalommal összejött a család apraja-nagyja (karácsony idején leginkább). Varázslatos hangulatú világ vett körül bennünket karácsony ünnepén. A szentmisén való közös részvétünk, a feldíszített fenyő, a szaloncukrok csillogása, a mézeskalácsok illata, a csillagszórók meggyújtása tették különlegessé, egy kicsit boldogabbá a nagycsaláddal együtt töltött napokat az év más napjainál. A közös vacsorák mellett a visszaemlékezések, a csendes beszélgetések, majd a nótázások, aztán a megszólaló furulyák, klarinétok és a tárogató hangjai igazi bensőséges családi légkört teremtettek. Elérzékenyült pillanatok, tréfás-vidám történetek váltogatták egymást. Ilyenkor feltöltődtünk szeretettel. Jó volt gyermeknek lennünk a nagycsaládban. A nagyszüleim halála után is folytatódott a többgenerációs családmodell, ugyanis Imre nagybátyámékkal maradt Imre fiúk és családja. S ahogy múltak az évek, egyre többen hagytak itt bennünket. Már csak a legfiatalabb, Ferenc nagybátyám él édesapám testvérei közül, aki 83 éves, és azt szokta mondogatni, az öregség bajait leszámítva elfogadható egészségnek örvend. Szomorúsága viszont az, a felesége, Joli nénénk súlyos beteg. Örömmel látogatom meg Margit nénénket is, az elhunyt Imre nagybátyám feleségét is, aki lassan a 80. éve felé közelít. Nincsen egyedül, őrzi a lángot, a hagyományt, a többgenerációs családmodellt, ugyanis Imre fiúkkal és annak családjával együtt közös háztartásban élnek.  Margit nénémhez különös a kötődésem, Ő a lucskaszegi emlékeim őrzője, emlékeztetője is.  Ebben a többgenerációs családban mindannyian családosok voltak, akik húsz unokával örvendeztették meg a nagyszüleimet, a dédunokák közül (41) már keveset ismerhettek meg. Az unokatestvérekkel még összehoz a sors bennünket, igaz, már csak tizennyolcunkat, mert két unokatestvérünket fiatalon veszítettünk el. Az emlékeimben meghatározóak a Lucskaszeghez kötődők, ahová mindig visszavágytam, egy kis béke szigete, a barangolások, a kalandok sokasága, a nagy szabadság, a vadvirágok birodalma volt számomra ez a hely. Szeretettel emlékezem a nagymamámra, aki igen jóságos, türelmes asszony volt, soha nem lehetett a sodrából kihozni. Durva szó, Istenkáromlás nem hagyta el a száját, nemes gyermekszeretetével oltalmazott mindnyájunkat. Erős volt a kötődésem a nagyapámhoz is. Lenyűgöztek a meséi, a történetei. Mikor már nagyobbacska lettem, és ha megérkeztem, mondogatta: „No, megjött már Huszár Mari!” El-elmesélte többször, a megjelenésemmel a fiatal, örökmozgó, egészséges nagymamámat idéztem, aki szomorúságunkra hosszú évekig beteg volt a halála előtt. A nagyapám ritkán szólított kislány koromban a nevemen, helyette: „Lányom, Lányom, Gyöngyvirágom, kerti Virágszálom!”-nak nevezett, ami bizony legyezgette a hiúságomat, éreztem, az egyik kedvence vagyok az unokái közül. Szerettem nagycsaládban élni, öten vagyunk testvérek és hála Istennek, még ma is örülhetünk egymásnak. Ki 70-en túl, ki a 70-et töltötte épp és hárman a hetvenhez közeliek. Mivel kevés a korkülönbség közöttünk, hosszú, boldog közös gyermekkorunk volt. Az a szeretet, amit a család adhat, más nem tudja pótolni. Szerencsés embernek tartom magamat, a szeretet, a játék, a humor, a munka is része volt az életünknek. Most, amikor a bátyám is betöltötte a 70. évét, eszembe jutott egy japán bölcsesség, miszerint: "Ha az ember 70 évet leélt, már magában is csodálatos és értékes dolog. Az emberi élet hetvenre megnemesedik.” Úgy vélem, a nemesség, az érték az eddigi életünkre jellemző volt. Nézegetem a szüleim fényképét, és csak szeretettel, hálával tudok visszaemlékezni RÁJUK azért a nevelésért, amit Tőlük kaptunk. Egy életre szóló útmutató volt az a szép élet, ahogyan Ők éltek a házasságukban. Hányszor elmeséltettük velük a megismerkedésük történetét! Egyik alkalommal édesapám Kassán a nagyapám testvérénél vendégeskedett, amikor a völgyben megpillantotta a fekete copfos hajú, takaros teremtést. Szerelem lett első pillantásra. Kérte a nagybátyját, kérje meg édesapám számára az akkor még 18 éves leányt. Így lett a felesége édesanyánk. Az a szívfájdalmunk, hogy ez a boldog házasság csak 35 évre szólt, édesanyánk ugyanis fiatalon, 35 évi szép házasság után 53 évesen gyógyíthatatlan betegségben rövid szenvedés után hagyott itt bennünket. Az emléke örökre a szívünkben marad. Édesanyánk minden gyermeke erősségét és gyengeségét is ismerte. Magas intelligenciájának, kiváló nevelési elveinek köszönhetően egymás előtt bennünket, testvéreket nem alázott meg, nem teregetett ki olyan részleteket, amelyekkel zavarba hozott volna bennünket a testvérek előtt. Ha hibáztunk, bocsánatot kellett kérnünk, a megbocsátott hibákat nem hozták fel a szüleink később sem, egyszer s mindenkorra elfelejtették, bízva bennünk, hogy okulunk a hibáinkból. Felelősségre, egymás tiszteletére, továbbá úgy neveltek bennünket, hogy elhagyva az otthonunkat képesek voltunk mindnyájan felelős önálló életet kezdeni. Ma is jó testvérek vagyunk, megértéssel, törődéssel figyelünk egymásra akkor is, ha néhányan a testvérek közül távolra kerültünk a szülőfalunktól. A családunkban még ma is valamennyien együtt vagyunk még akkor is, ha térben messze kerültünk egymástól, mert összeköt mindnyájunkat a szeretet.

   Lehet, nem számít modern gondolatnak, de vallom, mindig büszke voltam és vagyok még ma is arra, hogy többgenerációs családban cseperedtem és nagycsaládban nőttem fel. Ahol a bizalomnak, a felelősségnek, a tiszteletnek, a szeretetnek hatalma volt, ami gyökeret eresztett mindnyájunkban. Az egyik legfontosabbnak a szeretetet tartom, mert a család a szeretettől működik. Mint ahogyan Gárdonyi Géza szívmelengetően megfogalmazta: „A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.”

    Az öregséggel vele jár, hogy nehezebben indulunk ma már útra, de a régi varázslatos karácsonyi hangulatot még most, évtizedek múltával is felidézzük egy-egy üdvözlő képeslappal vagy azzal, hogy az ünnepen megcsörrennek a telefonok. Bensőséges beszélgetéssel, hogylétünk felől érdeklődve, áldott ünnepeket kívánva tesszük közelebbivé a távolság ellenére megerősítve az együvé tartozásunkat.

              AJÁNDÉK és az ajándékozás

        Karácsony közeledtével, amikor az első adventi gyertya lángja fellobban, hívatlanul is előjönnek azok az emlékeim, amelyek a szülői ház ünnepi pillanatainak varázsát őrzik. Életem során megtapasztaltam, mérhetetlenül áhítozunk a szeretetre. Boldog többgenerációs családban cseperedtem, és nagycsaládban nőttem fel, ahol megtanultuk, az apró örömöket is meg kell becsülnünk. Továbbá azt is, az ajándékot nem a pénzben kifejezett értéke teszi naggyá, hanem az örömszerzés, a kifürkészett legtitkosabb vágy beteljesedése, vagyis az ajándékozás meghatározója, a szeretet.

                   Már néhány századdal ezelőtt szokássá vált a szeretet ünnepén az ajándékozás. Talán ma már nem is gondolunk arra, hogy a nagy kezdőbetűs Ajándék szó egy magyar női név- az Árpád-korban gyakori név volt-, ami azt az érzést fejezete ki, hogy a gyermeket Isten örömet szerző ajándékának tekintették (Ladó J. :Magyar utónévkönyv). A családunkban mindig nagy áldás volt a gyermek várása, születése, szeretettel, gondossággal neveltek, oltalmaztak bennünket. Azt is megtapasztaltuk és megtanultuk a szüleink és a nagyszüleink példájából, hogy a kedvesség, a tisztelet, a meglepetés, az örömszerzés jó cselekedet. Meghatódva gondolok még ma is arra, hogy az ünnep előtti heteket a boldog együttlét öröme és a készülődés, a várakozás izgalma töltötte be. Tudtunk megállni, beszélgetni, tervezgetni, édesanyánk bibliai történeteket vagy mesét olvasott nekünk, és lelkesen énekeltük a karácsonyi énekeket is. Megható pillanatok, csendes béke, szeretet uralta az előkészületeket és az ünnepeket is. Még egészen kicsi gyermekként örömmel és ámulattal fogadtuk a feldíszített karácsonyfát és az ajándékokat, amit a Jézuska az Angyalkák segítségével csempészett be a szobánkba. Azt gondoltuk, a Jézuska ajándékait azért kaptuk, mert igyekeztünk a jóságunkkal a szüleinknek örömet szerezni.

   Egyszer aztán kicsikét megtört a varázslat, az idősebb testvéreink „felvilágosítottak” bennünket, a fiatalabbakat, nem is a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem a szüleink és a nagyszüleink meglepetése a karácsonyi varázslat. De a csodavárás és a szép ünnep közeledtével később sem okozott törést a „felvilágosítás”, mert édesanyánk gyakran mesélt az Ő karácsonyi várakozásairól, a távolban élő szeretteiről, a Jézuska születéséről, az emberek nehéz sorsuk miatti csodavárásáról, és mi szerettünk tovább is hinni, gyermeki kíváncsisággal vártuk a legszebb ünnepet, a karácsonyt. Az ünnepi előkészületekbe is bevont mindnyájunkat édesanyánk, gyűjtöttük a sztaniolpapírokat, hogy bevonva vele a diót, legyen nekünk ezüst és aranydiónk is. A mézeskalács tésztájából a különböző formákkal kiszaggathattuk a kedvenceinket. Készült tehát szívecske, őzike és fenyőformájú mézes kalács is, ezek voltak a kedvenceink. Amikor sültek a kalácsok, finom fahéj és mézillat lengte be az egész házunkat. Aztán színes papírokból csíkokat vágtunk, azokból ragasztással hosszú füzért készítettünk, ezzel is díszesebbé tettük a karácsonyfát. Besegítettünk a szaloncukrok, a mézes kalácsfigurák kötözésébe, a csillagszórók és a gyertyák elhelyezésébe is, szóval közösen varázsoltuk csillogóvá az ünnepre a fenyőnket, már rég el is felejtettük a korábbi „csalódásunkat”. Az ajándékozás viszont továbbra is meglepetés maradt. Majd arra is rájöttünk, a karácsony előtt kapott titokzatos nagy csomag az anyai nagyszüleim Jézuskájától érkezett, akik egy cseh kisvárosban, Vyssi Brodban éltek. Egyre gyakrabban mesélt édesanyánk a szüleiről, a testvéreiről, akikkel a 45-ös határzár után csak levelezéssel tartottuk a kapcsolatot. Esténként fényképeket nézegettünk, ismerkedtünk, reménykedtünk igazi találkozóban is az édesanyánk családjával. Amikor már iskolás lettem, nagyon szerettem írni. Sok levelező pajtásom volt, de feljegyzéseket is készítettem a virágokról, a madarakról, a családi eseményekről. Gyakran viccelődve mondogatták otthon, a család krónikása, íródeákja vagyok. A cseh kisvárosban élő nagyszüleimnek levélben számoltam be minden családi eseményről. Szerettem volna találkozni is Velük. A hatvanas években kicsit enyhült a politikai helyzet, talán könnyebben lehetett útra kelni Beregből, ugyanis a szigorúan őrzött Szovjetunió határának közelsége miatt sok utánajárással lehetett csak innen utazgatni. Különösen oda, ahol az anyai nagyszüleim éltek, közel az osztrák és a német határhoz. Ekkor még a leveleinket és a nagyszüleinktől kapott csomagokat is felbontották, ellenőrizték a vámon.

   Így tehát különleges ajándék és igen nagy öröm ért akkor, amikor 1960-ban az iskolai téli szünetben a szüleimmel „nagyvilági útra” kelhettem a nagyszüleimhez. Ábrándjaimat a boldog találkozás reménye töltötte be. Felnőtt fejjel tudtam azt is értékelni, mennyire jó volt többgenerációs családban élnünk, ahová a karácsony mindig szeretetet hozott. Ekkor egyedül én utazhattam a szüleimmel, de a testvéreim sem nélkülözték a boldog ünnepvárást, ugyanis az apai nagyszüleimmel és Imre nagybátyánk családjával tölthették a szeretet ünnepét. Varázslatos dolog, ugyanakkor ünnep és várakozás is az utazás, különösen, ha egy régóta vágyott találkozás az úti cél. Kassa- régi gyönyörű magyar város- volt az első állomás, ahol az édesanyám testvérei, édesapánknak pedig a nagynénje és a nagybátyja kedves vendéglátásában volt részünk. Eljött aztán a pillanat, amikor az egyik nap estéjén indultunk tovább, gyorsvonat röpített bennünket a nagyszüleim felé. Korán reggel szikrázó napsütésben, csikorgó hidegben érkeztünk Prágába. A hatalmas pályaudvar, a nyüzsgő sokaság ámulattal töltött el. Amikor az utazók között megpillantottam egy fekete bőrű embert, rácsodálkoztam, mert eddig csak a könyvek illusztrációjában láttam színes bőrű embert. Bámészkodtam volna még kicsikét, de átszállással Ceské Budejovicébe száguldott tovább velünk a vonat. Nyelvi nehézségek nélkül utaztunk, ugyanis édesanyám mind a szlovák, mind a cseh nyelvet anyanyelvi szinten beszélte. Ceské Budejovicében, a gyönyörű történelmi városban volt időnk egy kis városnézésre, édesanyám volt az idegenvezető. Az érdekes tornyok, a különleges épületek, a hatalmas havas fenyők feledtették a nagy hideget. Végre az utolsó átszállás következett, egyre izgatottabban és egyre közelebb a nagyszüleimhez. Vyssi Brodba egyetlen kocsival „robogott” a villanymozdony a Cseh erdő felé. Az ablakon kinézve az egyik oldalon a magas sziklák, a másik oldalon a mély völgyben hömpölygő folyó látványa nyűgözött le. Végre a havas fenyők között megbúvó városkába érkeztünk. Milyen csodálatos is tud lenni egy különleges, nagyon várt találkozás! Amikor a nagyszüleimet megláttam, mindenféle érzések kavarogtak bennem, de szorosan megölelve őket és számtalan csókot hintve az arcukra feloldódtam, a boldog találkozás örömét éreztem csak. Erre a pillanatra vágytam, mióta megtudtam, hogy ebben az évben én utazhatok a szüleimmel a nagy útra. Könnyek, meghatódottság, elcsukló hangok, ezernyi kérdések röpködtek, míg haza nem érkeztünk. Várt a csillogó karácsonyfa és a sok ajándék alatta. A meglepetés sikerült, áradt az öröm és a szeretet mindnyájunkból. Én késő estig csüngtem a nagymamámon, se vége se hossza nem volt a mondanivalónknak, majd lassan elszenderedtem. Másnap délelőtt a szentmisén adtunk hálát a szerencsés hosszú útért, és hogy végre együtt lehettünk. Csodálatos néhány napot töltöttünk szeretetteljes boldogságban a nagyszüleimmel. Jó volt látnom édesanyám boldogságát is, hiszen évek teltek el az utolsó találkozásuktól. Nagyokat sétáltunk, gyönyörű volt a város környezete, a Cseh erdő, a Sumava hegység, az itt eredő Moldva folyó, ami a hegyekből a fenyves erdőn át jövő kis csobogásból a hidegre fittyet hányva habos tajtékkal zúdult, hömpölygött és a völgyben széles, fodros vizű folyóvá terebélyesedett. A havas szépséget, a természet csodáját, a fenséges látványt a nagyszüleimmel való találkozás öröme múlta csak felül. Még most, évtizedek múltával is sokat gondolok Rájuk, a felénk áradó szeretetüket megőriztem. Az anyai nagyszüleim hamvai már régóta a prágai temetőben pihennek, karácsony táján azonban nekem újra előjönnek a boldog, szeretetteljes napok emlékei. Az életem során a kapott ajándékok közül még most is a legfényesebben csillog az, amit a szüleimtől kaptam ajándékba 1960-ban, az anyai nagyszüleimmel való első találkozást és a felejthetetlen utazást.

     Az adventi várakozás ideje ma is bizakodással tölt el, a családommal együtt töltött, felhőtlen, meghitt napok beteljesedését jelenti, hogy a szent ünnepen újra együtt lehessen az egész családunk. Mert a karácsony a lélek ünnepe is, az ünnep öröme, a legnagyobb ajándéka pedig az egymás iránt érzett szeretet. A csendes, meghitt ünnepeknek is van üzenete, hogy a karácsony ne egy múló hangulat legyen, hanem olyan új életnek a kezdete, amelyik lelkiekben egyre inkább gazdagodik. A karácsony öröm és ajándék, Jézus születése napja. Még boldogabb az ember életérzése akkor, ha az ünnep elmúltával is megmarad a békesség, az egymás iránt érzett tisztelet és felelősség. A várakozás csodája és annak beteljesülése megerősít bennünket abban, hogy egy életen át a hit, a remény és a szeretet öröme töltse be a szívünket. Jó lenne, ha a jövő karácsonyai is úgy jönnének el, mint ahogyan Mécs László sorai idézik, miszerint:

„Mesével nagy gyermekszemedben megjöttél újra szent karácsony, / jöttél szívekbe sekrestyésnek: gyertyásan gyúljon a fény.”

Csesznák András

Ádventi kalendárium

1.

Szállingózik néhány hópihe.

Egy a vadrózsabokorra hullott,

Egy a járdára, s egy éppen ide

A hajamba. Üzenték, hogy a tél,

Habár komótosan, lassan kullog,

Hamarosan mégis ideér.

2.

A Mikulás kész az utazásra,

Már összepakolt a jó öreg.

Jaj, ha nem lesz hó, a varázsszánja

Hogyan fog siklani, nem tudom.

Hiszen a Mikulás mégsem jöhet

Biciklivel, vagy autóbuszon.

3.

Hajnalban az ablaknál valaki kopog.

Hé, Mikulás! Ugye te vagy ott?

Vagy egy rénszarvasod toporog?

Ó nem, várni kell még pár napot.

Csak két apró madárka zajong.

Csipegetik a párkányra szórt magot.

4.

Hóember áll kinn a kert elején,

Orra répa, szeme feketeszén.

Fegyvere csak egy seprű ugyan,

Így őrködik, ha leszáll az éj.

Látni fogja, mikor a szán suhan

A csillagok fénytengerén.

5.

- Jön már a Mikulás? Úgy várom!

- Az imént látták őt Újváron.

- De hisz az annyira messze még!

- Neki egy éjszaka épp elég.

Biztosan ideér hajnalra,

Tedd ki a csizmád az ablakba!

6.

Tegnap éjjel, nem is vitás

Eljött hozzám a Mikulás.

Házunk előtt megállt a szán,

Lábnyomát a hóban hagyta.

Ablakomban prémes csizmám
Ezernyi jóval telerakta.

7.

Mostanra mindent szétosztogatott,

Kiürült teljesen a Mikulás zsákja.

Északra repíti a szarvas fogatot,

Bóbiskol, magától viszi őt a szánja.

Otthon majd pihen, eltölt pár szép napot,

Azután indul a messzi Amerikába.

8.

Két angyalka suhan az erdő fölött.

Nyomukban fű nő az avar között.

A csalitból egy őz riadtan kémlel ki.

Maradjon vagy fusson? Nem tud dönteni.

Bízz bennük, te buta! Nem történhet bajod.

Érted tesznek mindent a kis angyalok.

9.

A város már karácsonyi lázban.

Villognak a fények, harsog a zene.

A fabódék végtelen sorában

Szentkép árus mellett lángos sütöde.

Idebenn még csendes félhomályban

Várakozunk. Milyen jó, hogy van mire!

10.

A nappalok most még rövidülnek,

Egyre sápadtabb a napkorong.

Az éjszakák végtelennek tűnnek,

A föld mozdulatlan, megfagyott.

De csak két hét, és eljön az ünnep,

Hol a csillag mindent beragyog.

11.

Árulják a fenyőt, kicsit, magasabbat.

Valaki vett egyet, hazafelé ballag.

Biztos nincs gyereke, vagy ha van, rosszaság.

Azért állít ilyen csupasz vásári fát.

Hiszen ahol lakik egy-két rendes gyerek,

Oda a Jézuska hoz fenyőt, díszeset.

12.

Tervezi hadjáratát a zord Télkirály.

Gondolatban minden hegyet, s völgyet bejár.

„Itt hóvihar csap le, emitt fagy jön és jég!

Kegyetlen leszek, jajgatástól zúg majd az ég.”

Lehull a hó, s hiába fülel a bősz hadvezér.

Csak boldog gyermekzsivaj, mi fülébe ér.

13.

Ünneplik-e a karácsonyt az állatok?

A medve nem, ő a telet átalussza.

A lajhár meg elő sem jön, olyan lusta.

De a róka, őzike, s a nyuszi talán

Kézen fogva csodálják a varázslatot

A meghitt, karácsonyi, szent éjszakán.

14.

Az idén anyut és aput nagyon meglepem.

Karácsony délután moziba jönnek velem.

És amíg ott ülnek, az otthontól távol,

Jézuska a szobánkba egy szép fát varázsol!

Ott fog majd pompázni a tévével szemben.

Legalábbis így kértem tőle a levelemben.

15.

Közeleg a mézeskalács sütés ideje.

Lesz sokféle: fenyő, virág, szív és hópihe.

Anyu gyúrja meg a tésztát a nagyasztalon,

De formával kiszaggatni csakis én fogom.

És mikor már kisülve mind ott illatozik,

Cukormázzal pettyezni is segítek picit.

16.

Kis ház áll a havas hegyoldalon,

Aranyhajú kislány néz ki az ablakon.

- Fehér lepel van a réteken, utakon,

Ide talál majd a Jézuska? Nem tudom…

- Lát ő téged mindig, ne aggódj, angyalom!

Velünk van, amikor átölel karom.

17.

- Zengjetek, harangok, harsogjon a zene!

Hét nap múlva itt van karácsony ünnepe!

Gyertek az utcára, legyetek mind talpon!

Egy hétig a zúgás abba se maradjon!

- Csitt, gyerekek! Nem kell ide zenebona.

Várjatok szép csendben, s eljön majd a csoda.

18.

Valahol messze, fenn a felhők felett

Ajándékokat készít egy angyalgyerek.

Az egyikre ráírja: ’Öröm’. Épp csak ennyit.

A másikra ez kerül: ’Őszinte szeretet’.

A harmadik csomagra nem ír semmit.

Hiszen abban meglepetés rejlik. Neked.

19.

Már nagyon várom a holnap estét!

Most először én lehetek Menyhért

A betlehemes előadáson.

Érdemes jól tanulni, most már látom.

Mert aki beszedett pár rossz jegyet,

Csak bárány, tehén, vagy csacsi lehet...

20.

Leszáll az éj, s karácsonyi fény világít

Grönlandtól egészen Ausztráliáig.

Lehet fagyos tél, vagy perzselő nyár éppen,

Szeretet ébred az emberek szívében.

És várva várják mindenhol az estét,

Hogy a szent születést ünnepelhessék.

21.

Ma játék helyett nagy munkában vagyunk,

Marcsika, a kis Rozi, meg persze én.

Hosszú, színes papírláncot ragasztunk,

Hogy a karácsonyfát díszítse az idén.

S a nagyi, mikor majd átjön, így kiált:

- Sosem láttam még ilyen gyönyörű fát!

22.

Lányok, lányok, gyertek, fürgén szaladjatok!

A teknőben hamar tésztát dagasszatok!

Későbbre hagyjátok a sok-sok cicomát,

Darálásra vár még a dió, és a mák!

A bejglit belőle barnára süssétek,

Jézuskát, ha eljön, ezzel köszöntsétek!

23.

Holnap Karácsony, s nem kell lefeküdni végre!

Megyek a szüleimmel éjféli misére,

Ahol sötétben dalolunk sok szép éneket.

Mert fényt gyújtani addig nem szabad,

Míg be nem jelenti az örömhírt a pap,

Hogy a kis Jézus a földre megérkezett!

24.

Csengő csendül, itt van végre!

Az arcokra mosolyt csal elő,

S a szívekbe költözik a béke.

Nyílik az ajtó, és egy fenyő

Ott tündököl fényruhában.

Narancs illat száll a szobában,

Felcsendül a kedves ének,

Majd csillagszóró gyúl az ágon.

Így volt, s lesz, amíg csak élek.

Imádlak, gyönyörű Karácsony!

FARKASNÉ PATAKI ILDIKÓ

Ennyit adhatok…

Hetvenkilencben különösen hideg volt az ősz és november végére már havat jövendöltek az időjósok. A város a szent ünnep lázában égett. Főutcáján alig volt található olyan üzlet, ahol ne ragyogta volna be a helyiséget karácsonyi égősor. A nagyáruház osztályain ajándékoknak szánt portékák, karácsonyfadíszek sokasága és vevőcsalogató akciós termékek várták a vásárlókat.

A város egyik lakótelepén, nem oly messze a főutcától, magányosan álldogált egy tízemeletes háztömb. A lépcsőház ajtaján belépve, majd jobbra pillantva egy könyvtár volt látható. Kis könyvtár, barátságos, kényelmes fotelokkal. Többnyire a ház felnőtt lakói voltak azok, akik napi rendszerességgel nyitották ajtaját, hogy elolvassák a napilapok friss híreit. A gyerekek pedig előszeretettel tértek be iskola után, hogy a délelőtti tanulás után kedvenc mesekönyvüket, gyerekújságjukat lapozgassák.

Ebben a házban, egy pici, másfél szobás lakásban élt Dorka, édesanyjával és két öccsével. Szerényen, sokszor igencsak nélkülözve. A kislány, amikor csak tehette, a könyvtárban bújta a szebbnél szebb mese könyveket. Volt idő, amikor még hazavihette őket, azonban a testvérei nem vigyáztak a könyvekre, sokszor firkálták össze és tépték össze lapjaikat. Így a könyvtáros hölgy, Gabi néni megelégelte. Dorka hiába mondta, hogy nem ő tette, Gabi néni hajthatatlan volt. „Dorka! Te kölcsönözted ki, tiéd a felelősség. Lapozgathatod őket, ameddig szeretnéd, de csakis a könyvtár falain belül”.

Így Dorka rendszeres látogatója lett a kis könyvtárnak. Nagyon szerette a macskaféléket, különösen rajongott az oroszlánokért. Egyik napon, amikor felfedezte az „Új könyvek” állványán az „Oroszlánhűség” című olvasmányt, örömmel helyezkedett el az egyik fotelben, teljesen belefeledkezve annak soraiba. Dorkát teljesen elvarázsolta az elárvult oroszlánkölyök története. Annyira belemerült az olvasásába, hogy nem is figyelte az időt. Arra lett figyelmes, hogy Gabi néni szólongatja. „Záróra, ideje hazamenni”.

Dorka csalódottan tette a helyére a könyvet.

Várnia kell holnapig. Szomorúan tért nyugovóra és csak reménykedhetett abban, hogy a könyv délután az új könyvek polcán várja majd. Azonban, amikor másnap délután belépett a könyvtár ajtaján, a könyvnek már hűlt helyét találta. Kikölcsönözték. Felnézett a táblán lévő kölcsönzési dátumra. December 20-a. Tudta, hogy Gabi néni igencsak szigorú volt, ha a kölcsönzési határidőről volt szó, ezért reménykedett abban, hogy még karácsony előtt sikerül olvasgatni a könyvet.

Az elkövetkező napokban a könyvtáros hölgyet már-már az őrületbe kergette.

Nem hozták mégis vissza idő előtt a könyvet? Folyton ezt kérdezgette.

Elérkezett december huszadika, az idei év utolsó tanítási napja. Dorka izgatottan ébredt. Még az sem érdekelte, hogy odakint mínuszok röpködtek. Tudta, hogy fázni fog, ha kilép az utcára, hiszen kabátja igencsak vékonyka volt, de talán ma már a kezében tarthatja a könyvet. Nagyon szerette volna végre megtudni, hogy alakul Elza, az elárvult kisoroszlán sorsa.

Édesanyjával megbeszélték, hogy a könyvtárban megvárja őket, mert a fiúknak új kabát kell, hiszen nőnek, mint a bolondgomba. Mikor a tanítás véget ért, egyenesen a könyvtár felé vezetett az útja. Annak ajtaja viszont zárva volt aznap. Az ajtóra csupán ez volt felírva nagy, piros betűkkel.

 „A könyvtár a mai napon technikai okok miatt zárva tart”.

Dorka nem igazán tudta, hogy ez mit jelent, csak egyvalami érdekelte. Ma sem olvashatja a régóta várt könyvet. Hatalmas szomorúsággal a szívében álldogált, vékony kis kabátjában, a korántsem meleg lépcsőházban. A ház lakói ugyan jöttek-mentek, de senki sem figyelt fel a toporgó, fázó kislányra. Mire édesanyja testvéreivel megérkezett, Dorka a lépcsőház egyik sarkában kuporgott, könnyek csorogtak végig az arcán.

A könyv másnap került vissza a könyvtárba. Gabi néni nem tette ki az új könyvek polcára, hanem félretette Dorkának. Biztosan ma is jönni fog, hiszen mindennapos vendégnek számított.  Azonban a könyvtáros néni hiába várta. Nem jött sem aznap, sem másnap, sem harmadnap. Az édesanyjától tudta meg, hogy a kislány kórházban van. Megfázott, oly erősen, hogy tüdőgyulladást kapott.

Gabi néni szíve összeszorult. Hiányzott neki a kislány csevegése, vidámsága. Rossz volt belegondolnia abba, hogy most betegen fekszik a korteremben, a többi kisgyermekkel egyetemben.

Ráadásként holnap már karácsony. Ekkor elhatározta, hogy megpróbál egy kis vidámságot csempészni Dorka kórházban töltött napjaiba. Felemelte a könyvet, és elindult a kislányhoz a kórházba. Dorka láztól kipirult arccal feküdt az ágyában, arca szomorúságról árulkodott. Azonban amikor meglátta a könyvtáros hölgy kezében az „Oroszlánhűség” című könyvet, széles mosoly terült szét arcán.

Gabi néni így szólt.

„Boldog karácsonyt kicsi lány. Aztán ideje keresned egy olyan zugot az otthonotokban, ahol biztonságban tudhatod a könyveket”.

Dorka meghatódva és örömmel a szívében szorította magához az Elzáról szóló könyvet, majd hálás tekintetét Gabi nénire szegezte. „Köszönöm szépen könyvtáros néni. Az osztályomban a lányok azt suttogták, hogy nem is létezik a Jézuska. Én már majdnem elhittem nekik. Most azonban tudom, hogy van, hiszen meghallgatta a kívánságom és biztosan Gabi néni fülébe súgta. Tudom, hogy nem az enyém a könyv, mégis ez volt eddig a legszebb karácsonyi ajándékom”.

Gabi néni úgy tett, mintha valami a szemébe ment volna és erősen dörgölni kezdte.

Így a makacsul előtörni kívánt könnycseppeknek esélyt sem adott, hogy megmutassák magukat.

„ Vigyázz magadra Dorka, gyógyulj meg hamar. Aztán meséld majd el nekem, hogy alakult az elárvult kisoroszlán sorsa”.

Ahogy kilépett a korterem ajtaján, még egyszer hátrapillantott. Dorka számára megszűnt létezni a külvilág. Már nem egy korházi ágyon feküdt, lázasan, betegen, hanem gondolataiban Elzával volt, a Vadonban, Kenya varázslatos tájain.